Ha van valaki, aki egy harmonikus kapcsolatot is képes
fenekestül felforgatni, az egy harmadik fél. Jelen esetben egy gyerek.
A személyes érintettség talán kicsit megnehezíti, hogy
objektíven nyilatkozzak erről a filmről, mindenesetre minden gyermekvállalás
előtt álló vagy azt fontolgató párnak kötelezővé tenném. Persze lehet, hogy a
látottak már csak a vég felől érezhetők át (újra), amikor már túl van az ember
egy s máson, no de erről kicsit később…
Barbara (Louise Bourgoin) épp a doktori disszertációját
írja filozófiából, amikor megismerkedik a videotékában dolgozó Nicolassal (Pio Parmai). Egymásba szeretnek, összeköltöznek, és a
szerelem hevében kitalálják: jó lenne egy gyerek. Az eredményre nem kell sokat
várni, és innen indul az igazi bonyodalom: mert hát szép is a szerelem meg az
ösztönök, de Barbara ekkor döbben rá, hogy tulajdonképpen sosem rajongott a
gyerekekért, a leendő apuka pedig ideje nagy részét a lövöldözős
videojátékaival és képregény-olvasással tölti, vagyis még mindketten totálisan
éretlenek a feladatra. A másik felismerés, hogy egzisztenciális szempontból is
alkalmatlanok, hiszen a lakás kicsi, a nő még tanul, a férfi pedig nem keres
túl fényesen.
Kép forrása: Port.hu
A legszebb dolog műfaja
dramedy (a komédia és a dráma fúziója), ennek megfelelően humoros és
komoly egyszerre. Az ideális arányt a rendező, Rémi Bezancon remekül találta el, akkor vicces amikor kell, és akkor mély
amikor az helyén való. A megfelelően időzített komikummal jól oldja a drámai
helyzeteket. A műfaji keveredéssel egyben reprodukálja a hormonok
hullámvasútján útnak indított nő hangulatingadozásait is, aminek kivitelezése
bravúros egy férfi rendezőtől.
Végre egy történet, ami nem csupa rózsaszín nyál, és nem is
az a fajta vígjáték, ahol minden helyzet teljesen abszurd. Ebben a tematikában
ez a film áll a legközelebb a realitáshoz, amihez nagyban hozzájárult, hogy a
forgatókönyv alapja Eliette Abecassis önéletrajzi ihletésű regénye volt: hitelesen és jó érzékkel mutatja meg két ember
kapcsolatának különböző fázisait, valamint az anyává válás nehézségeit a
terhességtől a gyermekkel való együttélésig. (Mondjuk az kicsit
valószerűtlen, hogy a videotékás srác csak úgy „öltönyös állást” kap, mert
eldöntötte, és máris lesz pénzük nagyobb lakásra, de ez persze csak
kötözködés.) Találó és éles a kontraszt a kapcsolat kezdetének és a pár
abszolút elhidegülésének bemutatása között: hogyan jutunk el a filmes klisével
kezdődő szerelmes kergetőzésekből, egymás összefestékezéséből oda, hogy: „Ne
bámuld a nőket!” A felhőtlen boldogságból, a szürke valóságba.
Noha a történet Barbara szemszögéből van elmesélve, sem e
tény, sem a témaválasztás ellenére nem mondanám, hogy kifejezetten női film
lenne. Mindenkinek érdemes megnéznie: vagy azért mert még nem látott közelről
gyereket, de főhőseinkhez hasonlóan valamilyen „különös” okból szeretne, vagy
azért mert van neki. A film azt a rózsaszín illúzióbuborékot pukkasztja ki,
amiben a babák puhák, illatosak, és csak gügyögni kell nekik, amiben a várandós
nő úgy van ábrázolva, mint aki a boldogságtól és áhítattól elváltozott arccal
naphosszat a hasát simogatja, és amiben a család egy gyermekkel lesz végre
egység. Mert a valóságban a babák nem mindig illatosak, nem hagynak aludni,
sírnak és te nem tudod mitől. A nők pedig hánynak, híznak és szexet akarnak.
Rengeteg szexet! És persze már akkor, amikor a férfi csak arra tud gondolni,
hogy vajon mit érzékelhet mindebből a gyerek. És igen, van, hogy nem
kovácsolódik családdá három ember. Van, hogy a gyerek miatt bekövetkező
változásokat nem tudják feldolgozni.
A filmről azonban korántsem mondható, hogy pesszimista
lenne, sokkal inkább életszerű. Erőssége a hitelességben és a zseniális
színészi alakításokban rejlik. A szülés jelenet például rendkívül valószerű. A
nő nem ordítva érkezik a kórházba, ahogy a legtöbb filmben szoktak, és nem szül
meg perceken belül, amint beérnek. Itt látható, ahogy telik az idő. Szokatlanul
pontosan és aprólékosan van bemutatva a folyamat. A rendező egyáltalán nem
finomkodik a részletek pőre ábrázolásával, a jelenet mégis rendkívül megható.
Ebben a filmben minden benne van, ami ki szokott maradni
ebben a témában: hogyan alakul át a nő saját testéhez való viszonya a terhesség
és a szülés hatására, itt van inkontinencia, anyós-para, és feltűnnek a
„szoptatás nácik” (tejklub) is. Kitűnően van ábrázolva a modern kori anya, aki
mindenre rákeres a neten (pl. babakocsi-törésteszteket néz), felváltva olvassa
Nietzsche és Locke műveit, a Miért sír a gyerek című könyvvel, miközben minden
pózban és helységben képes aludni és szoptatni, mialatt az egész lakásban
eluralkodik a kupleráj, és ő tökéletesen egyedül érzi magát. Persze
lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért nem boldog, hiszen aki anya, annak
boldognak kell lennie. Úgyhogy nincs más hátra, gyerekfelvigyázót kerít, és
leissza magát. Csúnyán!
A történet szépen bontja ki és ábrázolja az emberi
viszonyokat és azok változásait, és nem csak a párét, de Barbara saját
szüleihez és a gyerekéhez való kapcsolatát is. Csak mellékszálként tűnik fel az
anyós, de rendkívül találó a Barbara és a közte fokozódó konfliktus bemutatása.
Egy fél mondatból, egy pillantásból is tökéletesen érted, hogy mi történik. A
legkülönfélébb szituációkat képes érthetően tömöríteni. Az egyik ilyen jelenet
az, amikor a reggelinél Barbara lehányt pólóját látva Nico megkérdezi: „Csak ez
az egy pólód van?” Mire a nő: „Csak egy agysejted van?” Ez elsőre viccesnek
tűnik, mégis több mindent mond el erről az életszituációról, sokkal több van
mögötte. A film azért (is) nagyszerű, mert nincs túlmagyarázva, ami a színészek
kivételes munkáját (is) dicséri. Főleg a főszerepben látható (a női szemmel is
káprázatosan gyönyörű) Louise Bourgoin játékát érdemes kiemelni, aki elképesztően valósan és megrendítően formálja meg Barbara szerepét (ráadásul mindezt úgy teszi, hogy nincs gyermeke). Ha ez a nő sír, attól a néző is garantáltan fog. Egyetlen szemvillanásában
benne van a düh, a megvetés, az elkeseredettség és a mértéktelen szeretetéhség
egyszerre.
A látszat ellenére ez egy összetett és nem is olyan könnyű
darab, tele filmes utalásokkal, amely éppúgy szól az anyává válásról, az
önmagunk kereséséről, mint az emberi kapcsolatok változásairól. Legfőképp
persze arról, mit is jelent a legszebb dolog, ami valaha történhet velünk,
aminek/akinek az érkezésére lehetetlen felkészülni.
