Tajtékos napok filmkritika
Két fiatal, Colin (Romain Duris, Arséne Lupin, 2004) és Chloé (Audrey Tautou, Amélie csodálatos élete, 2001) egymásba szeretnek. Colin igazi aranyifjú, anyagi helyzete lehetővé teszi számára, hogy soha ne kelljen dolgoznia, átadhatja magát az élet élvezeteinek, minek következtében "Majdnem mindig jó kedve volt, maradék idejét pedig alvással töltötte" (Boris Vian: Tajtékos napok, Bajomi Lázár Endre fordítása). Velük él és mulat még Nicolas, Colin fenomenális tehetségű szakácsa (Omar Sy, Életrevalók, 2011) illetve Chick, Colin legjobb barátja, akinek életét Jean Sol Partre (nem elírás) műveinek tanulmányozása tölti ki (Gad Elmaleh, Éjfélkor Párizsban, 2011). Boldogságuk nem is lehetne teljesebb, ám egy napon Chloé tüdejében egy lótuszvirág kezd növekedni. A lány megbetegszik, kezelése pedig Colin minden vagyonát felemészti, egyre megalázóbb munkákra kényszerül, míg végül lassan szerelmük, egész világuk elindul a visszafordíthatatlan romlás útján...
A regényadaptációknak nagy általánosságban két formáját különböztethetjük meg: mikor a feldolgozó médium (esetünkben a film) igyekszik választott alanyához minden lehetséges módon, precízen igazodni, illetve, mikor a regény csupán alapot szolgáltat egy önmagában működő, vagy akár többlettartalmakat is hordozó alkotáshoz. Az első forma azon felül, hogy a regény ismerőit örömmel töltheti el olvasmányélményük pontos viszontlátása a filmvásznon, magában hordozza annak veszélyét is, hogy a moziból kilépve nézőként nem élménnyel gazdagodnak, csupán az elégedett tudattal, miszerint ők is mindent pontosan az adott módon képzeltek el. Michel Gondry Tajtékos napok című legújabb celluloid-remeke azért (is) nevezhető különösen sikeres vállalkozásnak, mert azon túl, hogy a végletekig hű marad Boris Vian szürrealista regényéhez, képes gazdagítani annak univerzumát, úgy, hogy közben sem Vian szellemiségétől, sem pedig saját alkotói világától nem kell elszakadnia.
A könyv ugyanúgy "korunk legmeghatóbb szerelmes regénye" (Raymond Queneau meghatározása), ahogy a megfilmesíthetetlen regények szinonimája is, kivéve, ha a vállalkozó kedvű rendezőt Michel Gondry-nak hívják. Vian 1959. június 23-án, Köpök a sírotokra című regénye filmváltozatának premier előtti vetítésén, a film általa kifogásolt minősége miatti mérhetetlen felháborodásának következtében kapott szívrohamot 39 évesen. A Tajtákos napokat végigvigyorogta volna.
A francia rendezőzseni temérdek kiváló művész (Björk, Daft Punk, The Chemical Brothers, The White Stripes) számára készített nem kevésbé kiváló videoklipeket, rendezett egyedülállóan ötletes reklámfilmeket (a Levi's számára készített Drugstore című spotja tartja a legtöbb díjjal kitüntetett reklámfilm rekordját), majd ezeken keresztül jutott el a nagyjátékfilmekig ( Libidó, Egy makulátlan elme örök ragyogása, Az álom tudománya, Tekerd vissza, haver!). Neve egyet jelent a zabolátlan kreativitással, az elszabadult fantáziával, a konvekcióktól való ösztönös távolmaradással (Zöld Darázs című, kellő toleranciával szórakoztatónak is nevezhető ártalmatlan tévedését most inkább borítsa a feledés jótékony fátyla). Vizuális ötletei megismételhetetlenek, utánozhatatlanok, stílusa egyetlen képkocka alapján felismerhető. Műfaji keretek közé besorolhatatlan. Mindent megenged magának.
Gondry legszimpatikusabb vonása, hogy számít nézője figyelmére: nem fél elengedni a kezünket, sőt elvárja, hogy kétségek nélkül fogadjunk be mindent, amit álmodik nekünk. Szerencsés esetben vele tarthatunk, ámulunk és elvarázsolódunk, balszerencsés esetben azonban előfordulhat, hogy értetlenül, fejünket vakargatva állunk alkotása előtt. Sietve tenném hozzá: a balszerencse mindig a sajátunk, soha nem Gondry-é. Ő köszöni szépen, jól megvan nélkülünk, nincs szüksége feltétlen csodálatunkra. Napjainkban, mikor Hollywood minden igyekezetével ízlésünk, igényeink minél mélyebbre való tornázásával van elfoglalva, hogy aztán egyszerűen, minimális erőfeszítéssel ki is elégíthessen minket, öröm az olyan művész jelenléte, aki veszi a fáradtságot és bátorságot a valódi minőség megalkotásához, sőt, nem is tehet másként: ez a természetes közege. Nem magyarázkodik, nem terelget, csak boldoggá tesz.
Ezért alkotnak tökéletes párost Vian-nal: a zenész-festő-író szürrealista géniusz sem törődött soha kora, olvasói, vagy kritikusai elvárásaival, sőt, nemegyszer tudatosan provokálta őket. Akár egyetlen regényében (Venyigeszú és a plankton, Pekingi ősz, Hullasztó, teljes listájuknak tessék bátran utánajárni) olyan mennyiségű ötletet szabadít el, ami egy kevésbé tehetséges író esetében akár egész életművére elegendő lehetne. Játszi könnyedséggel csapong komédia és véres tragédia között, akár egy oldalon, sőt, bekezdésen belül, módszerének átadása így olyan virtuóz, "makulátlan" elmét igényel, mely csak keveseknek adatik meg. Michel Gondry ezen kevesek közé tartozik.
A film első megtekintésre pontosan ezért befogadhatatlan. Minden képkockája felér egy támadással érzékszerveink ellen, és semmi szüksége 3D-re, 4D-re ahhoz, hogy látásunkat, hallásunkat, szaglásunkat egyszerre ingerelje. Gyakorlatlanabb néző esetében nem csodálkoznék azon, ha rögtön az első, a főszereplő Colin konyhájában játszódó jelenet kiverné a biztosítékot. Őszintén sajnálom azokat, akik megvonnák maguktól ezt az élményt pusztán azért, mert felkészületlenül éri őket. Valóban, ezért a filmért dolgozni kell, de bőségesen meghálálja a belé fektetett bizalmunkat. Michel Gondry megalkotta minden idők talán leginkább könyvhű adaptációját, úgy, hogy ehhez a világ talán legnehezebben adaptálható könyvét választotta.
(Privát élmény, de idekívánkozik: a film nézése közben komolyan fontolóra vettem annak lehetőségét, hogy létezik reinkarnáció, és én éppen a Boris Vian által rendezett Tajtékos napok című filmet nézem. Tényleg privát, felejtsétek is el.)
A látvány, a fényképezés, a rendezés tehát pazar, a színészek pedig egytől egyig remekül helytállnak szerepükben. Tautou és Duris a Lakótársat keresünk-filmekben már bebizonyították, hogy működik közöttük a kémia, erre pedig itt hatványozottan szükség van. Duris esetlen, ügyetlen, és ezzel együtt (illetve pont ezért) szerethető, Tautou bájos és törékeny, betegségét azonban az őt körülvevő férfiaknál is higgadtabban viselő, nagybetűs Nő, végtelenül erős, ám a körülményekkel szemben tehetetlen. Nicolas szerepében Omar Sy brillírozik: kedves és közvetlen, valamint simán elhisszük neki, hogy hatása az őt körülvevő nőkre valóban olyan abszurd módon elementáris, mint ahogy azt a filmben ábrázolják (konkrétan mindenki azonnal le akar feküdni vele, amint a közelébe kerül). Gad Elmaleh fájdalmasan jól érzékelteti egy függő ember lecsúszásának minden stációját, az ő tragédiája így hasonlóan erős hangsúlyt kap, mint a szerelmeseké.
Összességében tehát elmondható, hogy a milliószor elmesélt történet (egy felhőtlenül boldog fiatal szerelmespár tragikus bukása) is letaglózó erejű lehet, ha úgy van elővezetve, ahogy soha még azelőtt. Márpedig ilyen felhőtlenül boldog, ilyen elragadó módon fiatal, ilyen mélyen szerelmes nem volt még senki, bukás soha nem volt még ennyire tragikus, mint itt.
Sem könyvben, sem pedig a filmvásznon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése