Kritika: A vér nem válik vízzé (Lars von Trier: A nimfomániás II., 2013)

Az alkoholista egy kisebb mérgezés után józanul ébred. A mellette heverő üvegért nyúl, nagyot kortyol. Kicsit meglepetten veszi tudomásul, hogy akkor sem érez semmit, miután kiürült az üveg. Tovább iszik. Azon kapja magát, hogy elfogyott az összes pia a lakásban, de továbbra sem érez semmit. Lemegy a boltba, hogy alkoholt szerezzen magának. Megissza, vár, de semmi. Több nap, hónap telik el így. Kísérletezni kezd magasabb alkoholtartalmú italokkal, nagyobb mennyiségekkel. Egyiknek sincs hatása, mintha immunissá vált volna. Évek múlva a teste már kezdi feladni a küzdelmet a mértéktelen szeszfogyasztással. Véreznek a belső szervei. Ő tovább iszik. Közben a körülötte élők azt mondják, hogy baj van vele. Függő.

 

 Kép forrása: Vertigo Média

Joe-nak hasonló helyzettel kell megküzdenie A nimfomániás második részében azzal a különbséggel, hogy ő nem alkoholista, hanem mint tudjuk szexfüggő (egyébként ezt a kifejezést kikéri magának, szívesebben nevezi magát nimfomániásnak). A Seligman-nak mesélt történet ott folytatódik, hogy Joe nemi szerve tökéletesen érzéketlen lesz. Ekkor már Jerome-mal él monogám kapcsolatban, sőt egy nem tervezett terhességből gyermekük is születik. A feszültség és a frusztráltság folyamatosan fokozódik kettejük közt, mert Joe továbbra is kielégíthetetlen szexuális étvággyal bír, amely az érzékeinek visszaszerzéséért folytatott reménytelen küzdelemben ráadásul meghatványozódik. Jerome szabad utat enged a nőnek, így Joe kísérletezésbe kezd. 

A második részben körülbelül ezen a ponton vesz át Charlotte Gainsbourg Stacy Martin helyét.  A színésznők cseréje szerencsére hamar bekövetkezik, és Gainsbourg végre megtölti tartalommal a karaktert.

A fenti alkoholista analógiát követve a magasabb alkoholtartalmú italt Joe számára egy ismeretlen fekete férfi jelenti. Az aktus izgalmát pedig a köztük lévő nyelvi akadályoktól várja. A nő nem kevés fáradságot beleölve leszervezi a randit az idegen afrikaival. A találkozás ígéretesen indul. Az izgalmat növeli, hogy a motelbe Joe legnagyobb meglepetésére két férfi érkezik, így a mennyiségek növelésével való kísérletezés is adott. A feszültséget tovább fokozza, hogy a férfiak folyamatosan vitatkoznak valamin, amit sem Joe, sem mi, nézők nem értünk (nincs feliratozva a dialógus, ennek hatására a néző is átérzi a kiszolgáltatottságot). Vetkőztetni kezdik a nőt. Rövidesen kiderül a vita tárgya. A szituáció meglehetősen morbid, ahogy a két fekete férfi anyaszült meztelenül, meredező hímvesszővel áll egymással szemben, és azon tanakodnak, melyik testnyílás kié legyen. Végül a sikertelen aktussal az érzékeinek visszaszerzése is meghiúsul. A nimfomániás azonban nem adja fel. Ekkor kerülnek előtérbe a szexuális perverziók és devianciák. 

Időközben kiderül, hogy Seligman azért olyan jó hallgatóság Joe szexualitásban tobzódó önvallomásához, mert a nő tökéletes ellentéte: nemcsak aszexuális, de szűz is. Azért képes a történeteket tudományos analógiákkal, tankönyvszerű hasonlatokkal kiegészíteni, mert azok nem hatnak rá zsigerileg. Ennek megfelelően a második részben is bőven kapunk Triertől tanulnivalót, amelyet Seligman által közvetít.

A nő 12 évesen átélt első orgazmusának kapcsán Seligman például szakrális dimenzióba emeli az elmondottakat. A téma miatt kikerülhetetlen freudi elméleteket pedig több helyütt is középpontba állítja. A perverziókkal és a szexuális elfojtásokkal kapcsolatban Seligman explicit módon idézi Freudot, amikor a polimorf szexualitásról tart kiselőadást. Implicit utalásként megjelenik a két legelemibb és legősibb ösztön, az élet- és a halálösztön, amelyek a szado-mazochizmus kapcsán merülnek fel. Ehhez hasonló módon kerül képbe a kasztrációs félelem is. A freudi elképzelésben nyílt sebként értelmezett vaginára, Joe vérzésig, szó szerint sebesre dörzsölt nemi szerve utal.[1]

 

 

Kép forrása: Vertigo Média

A következő állomás az orgazmuskészség visszanyeréséhez a szadistához, egy bizonyos K-hoz (Jamie Bell) vezet. Ennek a találkozásnak köszönhetjük a film legerősebb és legsokkolóbb jeleneteit, amelyekben Gainsbourg hátborzongatóan hiteles. Minden egyes izzadtságcseppjével, a félelemmel ugyanakkor izgatottsággal teli mikrorezdüléseivel, húsba vágó feszültséget teremt. A perverziókban való megmártózás azonban beláthatatlan következményekkel jár. A függőség erősebbnek bizonyul az anyai ösztönöknél, és felbomlik a család intézménye. Egyértelmű, hogy Joe az anyaságban nem tud kiteljesedni. Azt érzi, hogy a gyermeke nem viszonozza a szeretetét. Ez a fordulat kiszámítható, szinte várjuk, hogy mikor következik be. Trier már korábban megágyaz az eseménynek, hiszen a természetes szülést bevallottan a szexuális érzékek esetleges további romlása miatt kerüli el a nő. A gyermek iránti áldozathozatal megtagadását szimbolizálja a Joe általa kért programozott császár.

A család elvesztése után a munkahelyén is közlik Joe-val, hogy szexfüggősége miatt nemkívánatos személynek minősül. Ultimátumot kap: mivel társadalmilag veszélyesnek ítélik, kezeltetnie kell magát. Joe mindent megtesz. A szexfüggők terápiás csoportját is látogatja, megpróbál a mások által jónak vélt útra térni. Az önterápia során a magány, az elszigeteltség legsötétebb mélységeibe merül. Az önkeresés útja önmaga újradefiniálása felé vezet. Joe beint az összes intézménynek, hátat fordít a munkahelyének és a társadalomnak is. A társadalmon kívülre helyezkedik, és L (Willem Dafoe) segítségével illegális pénzbehajtóként kamatoztatja K-tól szerzett tudását.

Kép forrása: Vertigo Média

Trier a filmben erősen tabudöntögető témákról folytat diskurzust a két főhős szűrőjén keresztül. Ilyen például az, amikor Joe „negro”-nak nevezi a partnereit, amivel okot ad Seligman-nak a politikai korrektség fogalmának kifejtésére. Joe a józan paraszti ész logikája mentén érvel, amely meggyőzőbbnek hat, mint Seligman érvei. Nem érti miért vérlázító a nevén nevezni a dolgokat. Meglepő, hogy Triert ennek kapcsán még nem vádolták meg, hogy rasszista gondolatokat adott a szereplői szájába. Ráadásul a pedofília témája is megjelenik, amelyről szintén elég nehéz határsértés nélkül beszélni.

Trier most is folyamatosan reflektál önmagára, idéz az Antikrisztusból (2009), sőt olyan botrányfilmekre is utal, mint A zongoratanárnő (2001) vagy Salo, avagy Sodoma 120 napja (1975). Az utóbbi filmben elhangzó perverz történeteket Joe kelti életre, amikor a pénzbehajtás során szexuális tartalmú sztorikkal akar szemmel látható hatást, sőt vallomást kicsikarni egy „ügyfélből”.

A visszaemlékezés történetében az utolsó csavar magyarázatot ad arra, miért és hogyan került Joe a Seligman lakása közelében lévő sikátorba. A konklúziót Seligman összegzi továbbra is analitikus és objektív módon. Ebben rámutat a patriarchális társadalom azon hibáira is, miszerint ha egy nő szereti a szexet, vagy netán félrelép, akkor azt kurvának bélyegzik, míg egy férfinál ugyanez teljesen elfogadott.

A tökéletesen színre vitt keretes szerkezet olyannyira pontos, hogy a film zárlatában, éppen úgy, ahogy a nyitányban, az utolsó pár képkocka elsötétedik. Nem látjuk mi történik, csak auditív módon érzékeljük Seligman és Joe közös éjszakájának végkimenetelét. A csattanó annak ellenére, hogy kiszámítható (már az első rész első fél órája után lehet rá számítani), mégis tartogat meglepetést, mert nagyot sikerül ütni vele. A végefőcím dalválasztása különösen hatásosra sikerült, és telitalálat, hogy Charlotte Gainbourg énekli.

A rendező A nimfomániással olyan mindenkit érintő élethelyzetekről mesél, mint a szerelem, a féltékenység, az anyaság vagy a magány. Egyúttal olyan örökérvényű kérdéseket is feltesz, mint amilyen nemi identitásé. Vagy, hogy létezik-e monogám párkapcsolat? Mik az ember fizikai és lelki tűréshatárai/korlátai? Hogy hol a nő helye a világban? Vagy, hogy a függő társadalmi kirekesztése megoldást nyújt-e az addikció problémájára? És persze beszél a választási lehetőségekről. Vállaljuk-e, elfogadjuk-e magunkat, bármennyire rossznak is bélyegez meg minket a társadalom? Ki tudunk-e, ki akarunk-e bújni a bőrünkből?

Kép forrása: filmnews.hu

A film különlegessége abban áll, hogy mindezt a függőség nagyítóján keresztül mutatja be, és a szélsőségek felé tolja el. A megvalósítás, a függőség brutálisan valós ábrázolása vagy a pornográfia ez esetben azért nem vádolhatóak öncélúsággal, mert azt bizonyítják, milyen hasznos eszközök is lehetnek arra, hogy a mindannyiunkat érintő egzisztenciális problémákat sokszorosára nagyítva, láthatóvá tegyék az emberek számára. Az általános érvényű mondanivalóhoz Trier többnyire olyan kifejezési eszközöket választ, hogy az örökre beégjen a tudatunkba. Ezt lehet hatásvadászatnak is nevezni, szerintem művészi szabadság. 

---

[1] Freud szerint a kisfiúk (egy ideig) azt gondolják, hogy minden embernek pénisze van. A női nemi szervet pedig úgy értelmezik, hogy az tulajdonképpen levágott pénisz, vagyis a vagina egy nyílt seb.



Kritika: Szex mindhalálig! (Lars von Trier: A nimfomániás I., 2013)

Lars von Trier egy öntörvényű zseni, aki azért engedheti meg magának, hogy ne érdekelje senkinek a véleménye, mert elképesztően tehetséges és egyedi alkotó. Ezt bizonyítja legújabb filmje, A nimfomániás is. Az mű első része végre megérkezett.

Kép forrása: www.magyarnarancs.hu

A film a szexfüggő Joe-ról (Charlotte Gainsbourg) szól, akinek történetét együtt ismerhetjük meg az őt megmentő Seligman-nal (Stellan Skarsgard). A rendező az utóbbi két filmjének (Antikrisztus, Melankólia) nyitányát egyaránt aláfestő klasszikus zenéről Rammsteinre, a lassításról és az állóképekről pedig hosszú beállításra váltott. A várakozást fokozza, hogy a kezdő képsorokat egy több percig kitartott fekete blank és néma csönd előzi meg, ami hatásosan vezeti fel a sikátor kövezetén fekvő, összevert Joe látványát.

Miután Seligman felajánlja segítségét és lakását a láthatóan rossz állapotban lévő Joe-nak, igyekszik megtudni, a nő hogyan juthatott idáig. Joe némi vonakodás után feltárja életének minden apró részletét, nemiségének felfedezésétől, szexualitásának kibontakozásán át, a nimfománia kialakulásáig. A visszaemlékezés során egy asszociációs lánc bomlik ki előttünk. Joe-t a Seligman tapétájába akasztott horog segíti a történet vázának felépítésében, amelyben nagy szerepet kap egy bizonyos sport: a horgászat. Nem nehéz követni a pecázás analógiáját abban a történetben, amelyben Joe (a fiatalkori énjét Stacy Martin alakítja) barátnőjével, B-vel fogadást köt (egy csomag cukorkában), hogy ki tud több férfivel lefeküdni egy vonatút alatt.

Kép forrása: www.filmtrailer.hu

Trier, ahogy az utóbbi két filmjében, most sem tudott elszakadni Tarkovszkij varázslatos képeinek újradefiniálástól, illetve a jeles rendező gyakran használt motívumainak (pl.: erdő) és természetszeretetének történetbe emelésétől. Az erdő motívuma jellemzően a lány érzelmes oldalának bemutatásakor tűnik fel, mindig olyankor, amikor a számára igazán fontos férfiakkal való kapcsolatába enged betekintést. Az egyik az apja (Christian Slater), akivel kislány korában az erdőt járják, a másik pedig Jerome (Shia LaBeouf). A fiú iránt érzett plátói szerelme akkor nyer viszonzást, amikor szokásos erdei sétáján sokadszor (hosszú idő után) újra találkoznak.

A nőnek különböző tárgyak (pl.: egy desszert villa is) visszahoznak valamit a múltból, minden újabb történettel önnön aljasságát próbálja bizonyítani Seligman-nak. A férfi meglepően racionálisan és objektíven kezeli a hallottakat, és minden történetből megragadja valami, amihez talál egy hasonlatot a természetből, a művészetből vagy a klasszikus zenéből, és ezek segítségével próbálja meg értelmezni az eseményeket.

Azzal, hogy a férfi folyamatosan analizál, és különböző értelmezéseket próbál ráhúzni a nő történeteire, tulajdonképpen a nézői tevékenységet reprodukálja. A Seligman által felvetett analógiák képileg is megjelennek előttünk, formanyelvileg az oktatófilmekre jellemző dokumentarista hozzáállást képviselik. A rendező sokszor dolgozik önreflexív elemekkel: egyszer a vászonra „rajzolja” a parkolás megfelelő szögét, másszor osztott képmezővel operál. Ezeket az elidegenítő képsorokat a narráció következetesen vezeti végig a nő emlékképeivel párhuzamosan (vagy azokba oltva).

 

A lány szüzességének elvesztése (három lökés előröl, öt hátulról) Seligman-nak a Fibonacci-számokat jutatja eszébe. Joe-nak Bach polifonikus zeneszerkesztése (a három szólam) három meghatározó szeretőt idéz fel, akik egyszerre voltak jelen az életében. (Az egyiküket, Jaguárt zseniális filmtörténeti utalással mutatja be a rendező. Hieronim Neumann Muybridge beállításait imitálva készítette el Zoopraxiscope című filmjét. Ez a rövidfilm elevenedik meg azokban a képsorokban, amelyekben Jaguár egy számegyenes mentén, enyhén szaggatott mozgással, meztelenül halad át a fekete-fehér vásznon, újra és újra.) Seligman párhuzamai olykor Joe szerint is adekvátak, olykor pedig túl elvontak, elrugaszkodottak. Mindenesetre a férfi tudományos analógiái és a nő testi vonatkozású történetei szépen felelgetnek egymásra. Így a férfi nem csak a kommentátor, az értelmező, a pap és a pszichológus szerepét vállalja magára, hanem minden tudomány ismerőjeként a ráció, az intellektus megtestesítője lesz. A nő pedig a testet, a szexualitást és az ösztönöket képviseli.   
 

Kép forrása: Port.hu

 

Ezzel olyan tudományos magaslatokig és pszichoanalitikus mélységekig jutunk, ami felvetheti a kérdést: hogy jön ide a pornó. Egyrészt Trier mindig is vonzódott a szex valós megmutatásához (már az Idiótákban is volt explicit aktus). Másrészt amennyiben abban gondolkodott, hogy szexszel mindent el lehet adni, akkor jogos volt pornóba csomagolni a tananyagot. Ezzel azokat is becsalta a moziba, akik nem ismerik a munkásságát. A nagy érdeklődés nyilván a film körüli botránynak és marketingkampánynak is köszönhető, mivel már a megjelenés előtti évben folyamatosan szórták a (hír)morzsákat a filmből a pornóra éhes nézők elé, így A nimfomániásról valószínűleg még az is hallott, aki Trier nevéről még soha életében nem.

 

A pornóból mára gyakorlatilag kiölték a narratívát, vagy legalábbis minimálisra csökkentették, mert senkit sem érdekelt a körítés, csak a tiszta akció. A rendező megfordította ezt a gyakorlatot: egy összetett történetet mesél el egy beteg emberről, egy betegség pszichológiájáról, sőt mi több tudományos diskurzust folytat matematikáról, irodalomról és komolyzenéről, pornójelenetekkel. Valószínűleg, akik csak az utóbbira voltak kíváncsiak, azok csalódtak, mert itt elég sok a körítés, ráadásul a bemutatott aktusok sem tipikusan olyanok, melyek meghoznák az ember kedvét a testi örömökhöz. (Egyébként az is kérdéses, hogy miért számított bárki az utóbbira, hiszen Charlotte Gainsbourg, a főszereplő, bár csodálatos művész, de nem egy klasszikus szexszimbólum.)

Számos felvetés szólt arról, hogy a filmben látott jelenetek messze állnak a pornótól. Ami a műfaji határokat illeti, nem árt tisztán látni, hiszen még ha össze is csúsznak az erotikus filmnek és a pornónak a körvonalai, tagadhatatlan, hogy A nimfomániásban vannak pornográf jelenetek, attól függetlenül, hogy a korábbi híreszteléssel ellentétben nem a színészeket, hanem a dublőröket látjuk szex közben. Elvégre erotikus filmben többnyire nem mutatnak nemi szerveket, pláne nem aktus vagy felláció közben, itt viszont a néző egy komplett phallosz-montázst is megcsodálhat.

 

Emellett fontosnak tartom kiemelni, hogy a mozikba nem a Trier által megálmodott verzió került, gyakorlatilag látatlanban áldását adta a producerek által jóváhagyott és szelektált anyagra. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a kritikusok a szórakoztató és a könnyen befogadható jelzőkkel illették A nimfomániást. A film alapvetően nem okozott csalódást azzal, hogy szinte könnyednek tűnik a rendező korábbi munkáihoz képest. A benne rejlő finom, de meglehetősen groteszk humor pedig kifejezetten jól oldja az egyébként meglehetősen súlyos tematikát. Aki szemérmességgel vádolja a filmet, annak sem kell aggódnia, a második résszel Trier jóval mélyebbre fog vinni a függőség mocskos bugyraiba, és bizonyára a rendezői változat sem fog csalódást okozni.