Nemrég a The House of the Devil kapcsán emlegettem, napjainkban mennyire nehéz, mondhatni lehetetlen valóban újat mondani egy adott zsáner -különösen a horror- keretein belül. Ha kísértetházas horrorról beszélünk, ez hatványozottan igaz: nincs az a fehérre meszelt arc, nincs az a magától bevágódó ajtó, nincs az a semmiből támadó jeges fuvallat, amin meglepődnénk, ami képes lenne valóban ránk hozni a frászt, úgy, hogy aztán elismerően csettinthessünk: na, erre tényleg nem számítottunk, köszönjük szépen. A The Conjuring esetében sincs szó ilyesmiről, rögtön a film nyitó képsorai alatt nyilvánvalóvá válik, mire számíthatunk, mégsem állíthatjuk, hogy a film működésképtelen lenne.
Ed Warren (Patrick Wilson, egyenesen James Wan rendező előző munkájából, az Insidious-ból) és Lorraine Warren (Vera Farmiga, Orphan, 2009) paranormális jelenségeket kutató házaspár. Választott területükön elismert szaktekintélyeknek számítanak, egyetemeken tartanak előadásokat tapasztalataikról, így nem csoda, hogy a Perron család tagjai, miután új otthonukba költözvén egy rendkívül rosszindulatú démon zaklatását kénytelenek elszenvedni, hozzájuk fordulnak segítségért. Warrenék a helyszínre (mit ad isten, egy indokolatlanul nagy, minden lakott területtől távol eső házba) érkezvén szembesülnek vele, hogy életük legveszedelmesebb kihívásával kell megküzdeniük, minden tapasztalatukra szükségük lesz, hogy az ártó szellemektől megtisztíthassák az elátkozott, sötét, túlvilági erők által uralt helyet (elnézést a közhelyekért, az alapanyag sajnos rákényszerít).
Felsorolni is nehéz, hány klasszikus idéződik meg a játékidő 112 perce alatt: az Amityville Horror-tól kezdve a Poltergeist-on keresztül, az Ördögűző-n át egészen a már emlegetett Insidious-ig terjed a lista, sőt, Hitchcock madarai is tiszteletüket teszik egy rövidke cameo erejéig, mégis jól szórakozunk, mivel Wan precízen adagolja a feszültséget, ügyesen építi fel a cselekményt, és ha ijesztgetésre kerül a sor, nem fogja vissza magát, sőt, néhol meglepő erővel képes a székhez szegezni a nézőt.
Felderengenek a fehérre meszelt arcok, bevágódnak az ajtók és érezzük a jeges fuvallatokat, mindazonáltal nem intézhetjük el unott vállrándítással a kliséhalmozást: működik, hat, pontosan azt kapjuk, amire számítottunk. A színészek, ha nem is alakítanak fergetegeset (erre szerepük nem igazán ad lehetőséget), korrekt munkát végeznek, a kameramunka időnként majdhogynem virtuóz, a zene pedig kifejezetten ízlésesen idézi a nagy elődöket. Külön öröm, hogy a díszletek és a ruhák is a hatvanas éveket elevenítik fel, a hangulat hűen igazodik a választott tematikához.
De.
A The Conjuring minden kockáján érződik, hogy alkotói semmit nem bíztak a véletlenre. Minden túlzottan hatásos: a démon nagyon nagyon gonosz, a bajra utaló jelek szörnyen vészjóslóak, a túlvilági erők támadásai hihetetlenül erőszakosak, a szereplők borzasztóan kiszolgáltatottak. Dekára kimért rettenetet kapunk, az alkotók tudják, mi facsarja össze a szívünket, mi kavarja fel a gyomrunkat. Nem állítanám, hogy átverve érezzük magunkat, hiszen tényleg minden igényünk kielégítésre kerül, a végtermék azonban nem egy kreatív elme látomásának benyomását kelti, pusztán egy tehetséges, szakmájának minden szegletét ismerő, és ismereteit nyereségesen alkalmazni képes iparos lelketlen munkája. Ez persze nem feltétlenül baj: ínséges időket élünk, örülhetünk, ha nem néznek hülyének minket, sőt, igyekeznek megfelelni elvárásainknak, hollywood-i stúdiófilmekhez képest pedig a The Conjuring akár bátornak is nevezhető.
Mégis jobban érzem magam, ha valaki úgy folytat párbeszédet személyemmel, hogy közben beavat, mit gondol a világról, mik a felfedezései, saját meggyőződései, melyekkel nem is kell feltétlenül egyet értenem, ellentétben azzal, amikor a velem szemben ülő minden gesztusából, mondatából, mozdulatából sugárzik, hogy éreztetni akarja: tudja, mi kell nekem, mit akarok hallani, mit akarok látni, hiszen annyira jól ismer.
Mert ez is a hülyének nézés egy formája, még akkor is, ha alapjában véve jóindulatú.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése