Wes Anderson Grand Hotel Budapest című munkája márciusban érkezik a hazai mozikba. Várjuk szeretettel, annak ellenére, hogy a forgatás kezdetekor szállingózó hírekkel ellentétben végül nem nálunk készült, az okkal remélt irgalmatlan sztárparádé helyett csak egy zavarodott Bruce Willis rohangált fővárosunk utcáin, a végeredményt (Die Hard 5) elnézve ráadásul ő is jobban tette volna, ha inkább otthon marad. Szomorúságunkat enyhítheti, hogy Anderson filmjét így nem érheti el a hazánkban forgatott nemzetközi produkciókat sújtó egyetemes balszerencse (magyarán szólva: valószínűleg jó lesz), ráadásul a közelgő premier kiváló indokot szolgáltat a rendező korábbi munkáinak górcső alá vételére (nem mintha egy Wes Anderson film újranézésére mindenáron okot kellene keresni).
Történetünk a következő: három testvér (Owen Wilson, Adrien Brody és Jason Schwartzman) apjuk halála után egy évvel felkerekednek, hogy egy India meseszerű tájain keresztülvezető vonatút során rendezzék kapcsolatukat, és felkutassák kolostori magányt választó, rég nem látott édesanyjukat. Ennyi. De persze sokkal több.
A filmben India Anderson alternatív univerzumának szerves részévé válik, a rendező saját képére formálja az alapban is egzotikus környezetet, felmutatja ugyan a helyi sajátosságokat, mégis az az érzésünk, mintha szereplőink csetlése-botlása egy életnagyságú Futrinka utca díszletei között zajlana. A markáns, összetéveszthetetlen képi világ aprólékos megmunkáltsága sokadjára is képes ámulatba ejteni nézőjét, minden részlet végtelen gonddal megtervezett, a közeg mégsem rideg, vagy zavaróan elidegenítő. Anderson folyamatosan ugyanazt a filmet rendezi, ám ez esetében nem beszűkültségből, a kreativitás hiányából fakad, sokkal inkább tökéletesen kiforrott alkotói elképzelésekről árulkodik. Filmjei olyanok, mintha egy meleg szívű, kedves, optimista Stanley Kubrick rendezte volna őket, a Grand Hotel Budapest előzetesét látva elkerülhetetlenek a Ragyogás-párhuzamok. Színészeit is különös helyzetbe hozza, mivel hibátlan játékuk ellenére sohasem egy karaktert, "csak" egy világsztárt látunk, aki pillanatnyilag éppen egy Wes Anderson filmben szerepel. Ez azonban semmit nem von le a végeredmény értékeiből: egyik kezével távol tartja a nézőt a filmtől, a másikkal viszont átkarolja a vállát, maga mellé ülteti, mintha azt mondaná: "Nézd már, ez a Bill Murray milyen vicces figura", és mi vigyorogva bólogatunk, mert tényleg az. A filmjeiből sugárzó élet-és emberszeretet ellenére a szentimentalizmustól szerencsés módon idegenkedik, hősei minden esetben minimum furcsa, ha nem egyenesen kattant figurák, gyakran függő, instabil személyiségek, akik a történések hatására privát, ennél fogva kisszerű, de átélhető és felemelő megváltásélményben részesülnek.
A megváltás-motívum az Utazás Darjeelingbe esetében is tökéletesen nyilvánvaló, a szereplők saját elmondásuk szerint is spirituális utazáson kívánnak részt venni, ráadásul olyannyira törekednek erre, hogy észre sem veszik, valójában milyen régóta is tart. A szimbólumok (a súlyos csomagok, melyeket kénytelenek cipelni, maga az utazás, az ismeretlen tájak felfedezése) pofonegyszerűek, de hatásosak, könnyen értelmezhetők, akár a legjobb mesékben. A humor szakadatlan jelenlétét váratlanul komoly drámaiság ellenpontozza, szívfájdítóan erőteljes jelenetek simulnak a könnyed, tulajdonképpeni tét nélküliségük ellenére is elragadó epizódok közé. Ha végképp kilátástalannak érzed helyzeted, ha a hullámok összecsapnak a fejed felett, úgy érzed, a világ túlnőtt rajtad, szállj ki: vegyél egy nagy levegőt, csinálj valami őrültséget, várj, amíg a vonat újra fölvesz.
Wes Anderson nem állítja, hogy az Élet valami óriási jelentőségű, komoly, felelősségteljes tetteket követelő, grandiózus esemény lenne.
Csupán a legnagyobb dolog, ami történhet velünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése