Ben Wheatley filmjei rendkívül erőszakosak, izgalmasak,
sokkolóak és humorosak egyszerre. A Kill
List (2011) és a Sightseers
(2012) alapján a rendező kézjegye elég jól körülhatárolható: a vallás minden
filmjében tematikus elem, egyedi atmoszférát teremtő zajzenét használ (a három
általam említett filmjében egyaránt Jim Williams szerezte a zenét), szereti a
lassításokat és az angliai tájat valamint a felismerhetetlenre zúzott/lőtt
emberi arcokat. A Field in Englandben
minden jegy megtalálható, ami a korábbi műveiben. A rendező mégis valami
egészen újszerűt alkotott (nem csak önmagához képest).
A történet az 1600-as években az Angol Polgárháború idején
játszódik. A puskaropogás, az ágyúszó, a korhű kosztümök egy fekete-fehér
történelmi film műfaji sémáit vetítik előre. Az, hogy a csatából semmi nem
látszik (csak a hangok utalnak rá), némiképp szokatlan lenne, ha ez tényleg egy
történelmi film lenne. Hamar bebizonyosodik, hogy nem az.
Whitehead a bokrok közül bukkan elő, ahogy az őt
(üldözőjétől) megmentő Cutler is. Egy halott ― Friend― fekszik a fűben, majd
nemsokára köhögéstől fuldokolva feltámad. Megjelenik Jacob, majd kezdetét veszi
a négy férfi végtelen kóválygása az angliai mezőn. A legközelebbi ivót keresik,
helyette azonban az ír származású O’Neilre, magára a Sátánra találnak rá. A
Sátán Cutler segítségével foglyává teszi a másik három férfit. O’Neil, a
keresztény Whitehead jövőbe látó képességét akarja felhasználni az elrejtett
kincs megszerzésére. Jacob és Friend ásni kezdenek a mezőn…
A film racionálisnak tűnő nyitánya a klasszikus
elbeszéléssel totálisan szembeforduló pszichedelikus ámokfutásba torkollik. A lavinát
a történet szintjén Cutler gombalevese indítja el, stiláris szempontból pedig az
új jelenetet felvezető teátrális beállítás, mely a képpé merevedő szereplők
alakjában ölt testet.
A hallucinogén gomba elfogyasztása után (Whitehead az
egyedüli, aki nem eszik belőle) feloldódik a valóság és fikció határa, a kauzalitás
(ok-okozatiság) ismeretlen fogalommá válnak, lényegtelenné lesz a tér és az idő
meghatározhatósága. A gyönyörűen fényképezett helyszín mentális tájjá válik: a
mező ―Whitehead tudati tartalmainak megjelenítőjeként― dühös hullámzásba kezd. A
film a modern stílus szinte összes eszközét megidézi tematikusan és formailag
is. A történet másodlagossá válik, a szubjektivitás, az érzékek kerülnek
előtérbe, ennek erőteljessé tételében a belső fokalizáció (a szereplő
szemszögéből látunk, hallunk), a szubjektív kamera és a szuperközelik
hangsúlyos használata óriási szerepet kap. Kószáló alakok sehová sem vezető útja
ez egy lebegő, átmeneti térben, sokszor értelmetlen párbeszédekkel, ahol az
események fő mozgatórugója a véletlen lesz. (A Sátánra például ők négyen találnak
rá. Szó szerint előhúzzák a semmiből előkerült kötél segítségével.) Nem tudjuk,
mi miért történik, ahogy a szereplők sem. A négy férfi tökéletesen
kiszolgáltatott, nem uraik a saját cselekedeteiknek és önmaguknak sem,
sodródnak az eseményekkel, a néző pedig velük együtt sodródik tehetetlenül,
mert minden esemény újraértelmezi/felülírja a korábban látottakat.
A narráció a hosszú beállításokkal, a lassításokkal, a
szokatlan schnittekkel (a világ kifordul magából, a feje tetejére áll, ezt a rendező
szó szerint jeleníti meg a fejjel lefelé felvett beállításban) formailag is szembe
megy a klasszikus elbeszélés hagyományaival. A történetet (már amennyi van)
önreflexív elemek törik meg: elidegenítő hatást vált ki a különböző pózokba
merevedő szereplők képe az új epizódok előtt, vagy amikor Friend a nézőnek/a
kamerának énekli a Baloo-ról szóló dalt.
Időnként nehéz eldönteni, hogy a modern stílusból mennyit
vesz komolyan Wheatley és mennyire forgatja ki azt. Valószínűleg mindkettő igaz,
hiszen olyan drámai Friend (második!) halála és az, amikor kiderül, hogy az ivó
nem is létezik, ahova Cutler akarta vinni őket, hogy a néző szeme könnybe lábad
miközben tudja, hogy nincsenek igazi nagy tétek/veszteségek a dologban. Emiatt paradox
módon kissé nevetségessé, tragikomikussá válik az egész. Kis emberek kis
tragédiái, amik belénk hasítanak, miközben az újra és újra megjelenő humor
miatt nehéz komolyan venni bármit is abból, ami történik. Főleg azért, mert a
vicc morbid módon például a legdrámaibb jelenetbe ékelődik be, talán pont
azért, hogy feloldja a szörnyű tett (a gyilkosság: egyszerűen lelövik Friendet)
kegyetlenségét. A haldokló utolsó kívánsága az, hogy meséljék el a feleségének:
mindig is gyűlölte, a húgával viszont remek volt hancúrozni. Hasonló kettősség
érződik ki abból a jelenetből, amikor szinte komolyan aggódni kezdünk az ásás közben
rosszul lévő Jacob miatt. Vágás. A következő schnittben a polihisztor Whitehead
a férfi meztelen alteste előtt térdelve annak hímtagját egy nagyítóval
szemlélve próbál diagnózist felállítani.
Amikor már minden veszni látszik: a kitartó ásás nem hoz eredményt,
és Friend is meghal, Whitehead nem bírja tovább, és őrült módon tömni kezdi
magába a varázs gombát. Hallucinációit egy stroboszkopikus, egyszerre szemet
gyönyörködtető és szinte nézhetetlenül pulzáló, leginkább az avantgárd
szürrealizmus Gépi balettjéhez (1924)
hasonuló jelenet ábrázolja. Ez az a pont, ahol végleg eltörlődik a valóság és a
hallucináció határa: az emberi psziché tárul elénk, bekerülünk Whitehead
lidérces álmába/tudatába.
A film keretes szerkezetű. Háborúval kezdődik és azzal is zárul.
Az O’Neillel való leszámolásból a keresztény tudós Whitehead western hőssé
avanzsálva (a zene és a jelenet patetikussága a western zsánerét idézi) lép
elő. A film végén a freeze frame shot-ra
emlékeztető nyitott befejezés, mintha csak a modern film ―Truffaut: Négyszáz csapása (1959)― előtti adózás
lenne. A különbség, ami posztmodern gesztusként értékelhető, hogy nem a kép
merevedik ki, hanem a három figura.
A film egy posztmodern több műfajt (történelmi film, western)
és stílust (modern, avantgárd) is megidéző és kiforgató felcímkézhetetlen,
behatárolhatatlan szemet gyönyörködtető impresszív vízió. A rendező a stílus és
műfaji kavalkád minden elemét úgy sűríti, hogy nem érezzük erőltetett, öncélú
művészkedésnek. Mindennek megvan a helye, a szerepe, a motivációja és funkciója.
A néző sokszor teszi fel a kérdést magának a film alatt: Mi
történik itt? Néhány férfi pszichedelikus látomásának vagyunk szemtanúi? Vajon
képzelik az egészet, vagy valóban a Sátánnal küzdenek a halál mezején? Ez lenne a purgatórium? Nincsenek egzakt
válaszok: minden lehetséges. A nyitott befejezés ellenére mégsem marad a nézőnek
hiányérzete, mert nem az az elsődleges, hogy miről szólt a film. Tulajdonképpen
nem is érdekel. Ez a film nem történet, hanem egy élmény. Nem elmeséli, hanem
érezteti a dolgokat. Olyan tulajdonsága ez a filmnek, ami teljesen egyedivé
teszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése