Fenti kijelentés súlyos ugyan, de kétségtelenül igaz: ez legutóbb A nagy füzet és az Isteni Műszak totális érdektelenségbe fulladt bemutatója kapcsán nyert igazolást. Az okok számosak, és sajnálatos módon meglehetősen világosak is. A magyar film jelenleg olyan kilátástalan helyzetben tengődik, ami méltatlan nem csak a fim készítőkre, de a teljes magyar társadalomra nézve is. Ha valakiben minimális érzékenység mutatkozik a téma kapcsán, legszívesebben zokogva üvöltené bánatát az égre. Érdemes elolvasni a hozzászólásokat egy hazai gyártású premierfilm kapcsán: a legvisszafogottabb, alapvetően még csak nem is támadó hangvételű kommentek is arról szólnak, írójukban fel sem merül annak szándéka, hogy beüljön a filmre. A emberek bizalmatlanok, ami elnézve a közelmúlt termésének nagy részét, némiképp indokoltnak is tűnhet, arra a mértékű közönyre azonban, ami a nézők körében mára kialakult, egy-egy nívótlan alkotás nem adhat megfelelő magyarázatot. A legszomorúbb, hogy ez a közöny a legtöbbek számára természetesnek tűnik: csak nagyon kevesen gondolják, hogy az üggyel lehet, kell érdemben foglalkozni. Pedig kell. Egyenesen muszáj.
Felmérhetetlenül nagy a felelőssége a helyzet kialakulásában azoknak a lelketlen, morális gátakat nem ismerő, cinikus iparosoknak, akik kizárólag a nyerészkedés nyilvánvaló szándékával készítenek ostoba, humortalan, szánni valóan közönséges "vígjátékokat", melyek egy része egykor minőségi filmek borzasztó remake-je, jó érzésű ember számára tolerálhatatlan hulladék. Ez a trend mára visszaszorulni látszik, ám ne legyenek kétségeink: mindig lesznek emberek, akik pozíciójuk, kapcsolatrendszerük segítségével minden tehetségtelenségüket arra használják, hogy tovább mélyítsék a magyar film sötét sírgödrét. Konkrét személyeket szándékosan nem említek, aki ebben az országban él, óhatatlanul találkozott már velük, nem szeretnék abba a bűnbe esni, hogy valaki esetleg ezen sorok olvasása után jegyezze meg nevüket. Felháborító és egyben elkeserítő, ahogy ezek az emberek önös érdekeiktől vezérelve lehetetlenítik el a figyelemre érdemes alkotásokat is, miközben a bevételek semmilyen szinten nem indokolják tevékenységüket: egy akkora foscunamit (elnézést az indulatokért), mint a Kis Vuk, vagy a Szuperbojz, nem lehet leerőltetni azon nézők torkán, akik látással, hallással, vagy bármilyen, befogadásra alkalmas érzékszervvel rendelkeznek. Így a "filmekbe" ölt pénzek kizárólag az "alkotókat" gazdagítják, megtérülni soha nem fognak, szerencsétlen néző pedig nem érti, mivel szolgált rá a sorsára. Az, hogy egyébként kétségtelenül tehetséges színészeink asszisztálni kénytelenek minden hasonló borzalomhoz, csupán a filmszakma helyzetét, nem remek színészeink erkölcsi tartását modellezi.
A közöny lehetséges indokai között kiemelt helyen szerepel az egyszerű tény, hogy a mozijegy drága. A magyar ember ritkán vállal kockázatot, annyiszor csalódott már a hazai termékekben, hogy inkább egy hollywoodi blockbusternek szavaz bizalmat, ha már szórakozni akar. Ez azonban csak akkor lehetne megfelelő indok, ha hollywoodból arányait tekintve nem ugyanannyi kétes minőségű, jellegtelen fércmunka kerülne a mozikba, semmiképpen nem állítható ugyanis, hogy egy sztárokkal telezsúfolt nagyköltségvetésű film automatikusan garantálná az élvezhetőséget. Mi, magyarok azonban valami érthetetlen okból lényegesen elnézőbbek vagyunk egy amerikai filmmel, mint saját gyártású munkáinkkal. A nézők egy hollywoodi film megtekintése után nem szívesen vallják be, hogy át lettek verve, mintha az álomgyárból érkező alkotásokról nem illene kimondani, hogy rosszul sikerültek.
Tényszerűen kijelenthető az is, hogy nem készülnek valódi zsánerfilmek hazánkban. Gigor Attila kiváló A nyomozó-ja nagyjából egyedüliként kénytelen képviselni a valamirevaló magyar krimiket, ám szigorúan zsánerfilmnek az sem tekinthető, legutoljára András Ferenc Dögkeselyű című munkája pályázott sikerrel erre a posztra, ami, akárhogy nézzük is, 1982-ben (!!!) került bemutatásra. Nem vagyok hajlandó elfogadni, de még meggondolni sem, hogy ez a helyzet akár minimális szinten normális lenne. Kétségtelen, hogy ebben maga a filmszakma is hibás, nem lehet nem észrevenni a lenézést, ami a műfaji filmeket övezi, miközben bizonyítható, hogy valóban szórakoztató krimit, ne adj isten horrort rendezni korántsem lebecsülendő teljesítmény, egyáltalán nem olyan egyszerű, amilyennek látszik. Apropó, horror: tegye fel a kezét, aki tud mondani egyetlen ilyen műfajú magyar filmet (a Kis Vuk nem ér). Na ugye. Az, hogy a horror, mint műfaj eleve nem örvend népszerűségnek a lakosság körében, valószínűleg annak is köszönhető, hogy egy ilyen mély depresszióban szenvedő nép nem akar rettegni a moziban, örül, ha pár órára megfeledkezhet gondjairól, mégis érthetetlen, hogy a magyar alkotók ilyen konzekvensen tartják távol magukat tőle. Pedig ez az a műfaj, amihez csak ötletek, kreativitás és bátorság szükségeltetik, nagy költségvetést, drága látványelemeket nem igényel.
Alkotó emberekből nincs hiány országunkban. Színészeinkre vitán felül nem lehet panasz, rendezőink között szintén találni kiemelkedő tehetségeket, a filmkészítés egyéb, kevésbé frekventált területein tevékenykedő szakembereink (sminkesek, díszlettervezők, világosítók, operatőrök) munkabírása és hozzáértése nemzetközi szinten köztudott és respektált. A többszörös fesztiváldíjas A vizsga ékesen példázza, mennyire fontos része a filmeknek a jó forgatókönyv, Köbli Norbert írói teljesítménye nem csak a hazai, de világviszonylatban is jelentős, ezen a területen is tudunk tehát minőséget nyújtani. A hiba leginkább abban keresendő, hogy ezek a teljesítmények visszhang nélkül maradnak, a lakosság figyelmen kívül hagyja a kétségtelen pozitívumokat, és rengeteg szórakoztató, ha nem is tökéletes hazai film után is meggyőződése, hogy a magyar filmgyártás kizárólag pocsék eredményekre képes. Finoman szólva felelőtlen hozzáállásnak gondolom ezt, főleg, mivel az ilyen véleményeket hangoztató emberek kivétel nélkül azzal kezdik érvelésüket, hogy évek óta nem néznek magyar filmet. Kérdem én, ha ez így van, mi jogon mondanak véleményt róla?
A magyarországi helyzetet jól mutatja, hogy nagyítóval kell keresgélni az olyanokat, akik látták A vizsgá-t, jellemzően ők sem moziban, hanem ingyenesen elérhető formában. A mára kétségtelenül kultstátuszra szert tevő Üvegtigris szintén akkor vált népszerűvé, mikor bemutatta egy kereskedelmi csatorna. Mi a megoldás? Ingyenes filmvetítések? Nyilván nem.
Teljes szemléletváltás szükségeltetne, hogy a helyzet megváltozhasson. A nemzet tagjainak ideje lenne felismerniük, hogy a filmgyártás a kultúra egyik legfontosabb prezentálója, egy országot mindenestül jellemez filmipara (vagy annak hiánya). A Kontroll-t nézve egy külföldi pozitívabb, teljesebb képet kap országunkról, mintha azt látja, hogy a magyarok (ismét elnézést az indulatért) le se szarják saját filmgyártásukat.
Ha képtelenek vagyunk saját alkotásainkra büszkeséggel, szeretettel tekinteni, nem várhatjuk el, hogy a filmiparban dolgozók folyamatos, hiábavaló erőfeszítéseket tegyenek szórakoztatásunkra. Mert a filmnézés szórakozás. Nem kötelesség, nem kíván erőfeszítést, csupán a figyelmünket kéri. Annyit pedig bárki megadhat neki. Megérdemli.
