Lars von Trier egy öntörvényű
zseni, aki azért engedheti meg magának, hogy ne érdekelje senkinek a véleménye,
mert elképesztően tehetséges és egyedi alkotó. Ezt bizonyítja legújabb filmje, A nimfomániás is. Az mű első része végre
megérkezett.
Kép forrása: www.magyarnarancs.hu
A
film a szexfüggő Joe-ról (Charlotte Gainsbourg) szól, akinek történetét együtt
ismerhetjük meg az őt megmentő Seligman-nal (Stellan Skarsgard). A rendező az utóbbi
két filmjének (Antikrisztus, Melankólia) nyitányát egyaránt aláfestő
klasszikus zenéről Rammsteinre, a lassításról és az állóképekről pedig hosszú
beállításra váltott. A várakozást fokozza, hogy a kezdő képsorokat egy több
percig kitartott fekete blank és néma csönd előzi meg, ami hatásosan vezeti fel
a sikátor kövezetén fekvő, összevert Joe látványát.
Miután
Seligman felajánlja segítségét és lakását a láthatóan rossz állapotban lévő Joe-nak,
igyekszik megtudni, a nő hogyan juthatott idáig. Joe némi vonakodás után
feltárja életének minden apró részletét, nemiségének felfedezésétől, szexualitásának
kibontakozásán át, a nimfománia kialakulásáig. A visszaemlékezés során egy
asszociációs lánc bomlik ki előttünk. Joe-t a Seligman tapétájába akasztott
horog segíti a történet vázának felépítésében, amelyben nagy szerepet kap egy
bizonyos sport: a horgászat. Nem nehéz követni a pecázás analógiáját abban a
történetben, amelyben Joe (a fiatalkori énjét Stacy Martin alakítja) barátnőjével,
B-vel fogadást köt (egy csomag cukorkában), hogy ki tud több férfivel lefeküdni
egy vonatút alatt.
Kép forrása: www.filmtrailer.hu
Trier,
ahogy az utóbbi két filmjében, most sem tudott elszakadni Tarkovszkij varázslatos
képeinek újradefiniálástól, illetve a jeles rendező gyakran használt
motívumainak (pl.: erdő) és természetszeretetének történetbe emelésétől. Az
erdő motívuma jellemzően a lány érzelmes oldalának bemutatásakor tűnik fel, mindig
olyankor, amikor a számára igazán fontos férfiakkal való kapcsolatába enged
betekintést. Az egyik az apja (Christian Slater), akivel kislány korában az erdőt
járják, a másik pedig Jerome (Shia LaBeouf). A fiú iránt érzett plátói szerelme
akkor nyer viszonzást, amikor szokásos erdei sétáján sokadszor (hosszú idő
után) újra találkoznak.
A
nőnek különböző tárgyak (pl.: egy desszert villa is) visszahoznak valamit a
múltból, minden újabb történettel önnön aljasságát próbálja bizonyítani
Seligman-nak. A férfi meglepően racionálisan és objektíven kezeli a hallottakat,
és minden történetből megragadja valami, amihez talál egy hasonlatot a
természetből, a művészetből vagy a klasszikus zenéből, és ezek segítségével próbálja
meg értelmezni az eseményeket.
Azzal,
hogy a férfi folyamatosan analizál, és különböző értelmezéseket próbál ráhúzni
a nő történeteire, tulajdonképpen a nézői tevékenységet reprodukálja. A
Seligman által felvetett analógiák képileg is megjelennek előttünk, formanyelvileg
az oktatófilmekre jellemző dokumentarista hozzáállást képviselik. A rendező
sokszor dolgozik önreflexív elemekkel: egyszer a vászonra „rajzolja” a parkolás
megfelelő szögét, másszor osztott képmezővel operál. Ezeket az elidegenítő
képsorokat a narráció következetesen vezeti végig a nő emlékképeivel
párhuzamosan (vagy azokba oltva).
A
lány szüzességének elvesztése (három lökés előröl, öt hátulról) Seligman-nak a
Fibonacci-számokat jutatja eszébe. Joe-nak Bach polifonikus zeneszerkesztése (a
három szólam) három meghatározó szeretőt idéz fel, akik egyszerre voltak jelen
az életében. (Az egyiküket, Jaguárt zseniális filmtörténeti utalással mutatja
be a rendező. Hieronim Neumann Muybridge beállításait imitálva készítette el Zoopraxiscope című filmjét. Ez a
rövidfilm elevenedik meg azokban a képsorokban, amelyekben Jaguár egy
számegyenes mentén, enyhén szaggatott mozgással, meztelenül halad át a
fekete-fehér vásznon, újra és újra.) Seligman párhuzamai olykor Joe szerint is
adekvátak, olykor pedig túl elvontak, elrugaszkodottak. Mindenesetre a férfi
tudományos analógiái és a nő testi vonatkozású történetei szépen felelgetnek
egymásra. Így a férfi nem csak a kommentátor, az értelmező, a pap és a pszichológus
szerepét vállalja magára, hanem minden tudomány ismerőjeként a ráció, az
intellektus megtestesítője lesz. A nő pedig a testet, a szexualitást és az
ösztönöket képviseli.
Kép forrása: Port.hu
Ezzel
olyan tudományos magaslatokig és pszichoanalitikus mélységekig jutunk, ami
felvetheti a kérdést: hogy jön ide a pornó. Egyrészt Trier mindig is vonzódott
a szex valós megmutatásához (már az Idiótákban
is volt explicit aktus). Másrészt amennyiben abban gondolkodott, hogy szexszel
mindent el lehet adni, akkor jogos volt pornóba csomagolni a tananyagot. Ezzel
azokat is becsalta a moziba, akik nem ismerik a munkásságát. A nagy érdeklődés
nyilván a film körüli botránynak és marketingkampánynak is köszönhető, mivel már
a megjelenés előtti évben folyamatosan szórták a (hír)morzsákat a filmből a
pornóra éhes nézők elé, így A nimfomániásról
valószínűleg még az is hallott, aki Trier nevéről még soha életében nem.
A
pornóból mára gyakorlatilag kiölték a narratívát, vagy legalábbis minimálisra
csökkentették, mert senkit sem érdekelt a körítés, csak a tiszta akció. A
rendező megfordította ezt a gyakorlatot: egy összetett történetet mesél el egy
beteg emberről, egy betegség pszichológiájáról, sőt mi több tudományos
diskurzust folytat matematikáról, irodalomról és komolyzenéről, pornójelenetekkel.
Valószínűleg, akik csak az utóbbira voltak kíváncsiak, azok csalódtak, mert itt
elég sok a körítés, ráadásul a bemutatott aktusok sem tipikusan olyanok, melyek
meghoznák az ember kedvét a testi örömökhöz. (Egyébként az is kérdéses, hogy miért
számított bárki az utóbbira, hiszen Charlotte Gainsbourg, a főszereplő, bár csodálatos
művész, de nem egy klasszikus szexszimbólum.)
Számos felvetés szólt arról, hogy a filmben látott jelenetek messze állnak a pornótól. Ami a műfaji határokat illeti, nem árt tisztán látni, hiszen még ha össze is csúsznak az erotikus filmnek és a pornónak a körvonalai, tagadhatatlan, hogy A nimfomániásban vannak pornográf jelenetek, attól függetlenül, hogy a korábbi híreszteléssel ellentétben nem a színészeket, hanem a dublőröket látjuk szex közben. Elvégre erotikus filmben többnyire nem mutatnak nemi szerveket, pláne nem aktus vagy felláció közben, itt viszont a néző egy komplett phallosz-montázst is megcsodálhat.
Emellett
fontosnak tartom kiemelni, hogy a mozikba nem a Trier által megálmodott verzió
került, gyakorlatilag látatlanban áldását adta a producerek által jóváhagyott
és szelektált anyagra. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a kritikusok a
szórakoztató és a könnyen befogadható jelzőkkel illették A nimfomániást. A film alapvetően nem okozott csalódást azzal,
hogy szinte könnyednek tűnik a rendező korábbi munkáihoz képest. A benne rejlő
finom, de meglehetősen groteszk humor pedig kifejezetten jól oldja az egyébként
meglehetősen súlyos tematikát. Aki szemérmességgel vádolja a filmet, annak sem
kell aggódnia, a második résszel Trier jóval mélyebbre fog vinni a függőség
mocskos bugyraiba, és bizonyára a rendezői változat sem fog csalódást okozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése