Él a földön egy ember, akit Jordan Belfortnak hívnak. Nos, ő nem az az
ember, aki azért írta meg a saját történetét és adta el a jogokat Martin
Scorsesenek, mert írói ambíciókra szeretne törni. Az évek során kicsit
szofisztikálódott, de a legnagyobb (a pénztől való) függőségét feladni képtelen
úr, hogy úgy mondjam újfent jövedelmező vállalkozásba fektetett be. Folytatja,
amihez a legjobban ért: pénzt csinál.
Egyébként valószínűleg tényleg egy
zseni ez a pali, hiszen a film egy gigantikus méretű, és elég ütősre sikerült (ön)reklám
az önsegélyező előadásaihoz, amit a pénzkeresésről tart. Ráadásul pofátlanul
bátor. Valódi csoda, hogy még nem lincselték meg, hiszen nem kevés haragosa
lehet az egykori befektetőinek számát tekintve. Emellett pedig bizonyára remekül
szórakozott és nosztalgiázott a filmben bemutatott végtelen trippeken. Ha Ozzy
Osbourne nem emlékszik a ’80-as évekre, Belfortnak nem kéne a ’90-esekre. Úgy
tűnik Jordannek volt némi sütnivalója, hogy a mérhetetlen narkózás ellenére, nem
csak, hogy elég sok mindent fel tudott idézni azokból az időkből, de egy céget is vezetett, és megcsinálta az amerikai álmot.
No de ne szaladjunk ennyire
előre. A három órás eposzban Scorsese egy fiatal és tehetséges férfi életének
legemlékezetesebb korszakát mutatja be a felemelkedéstől, a bukásig. A fentiek
tudatában úgy érzem nem véletlen, hogy a Leonardo DiCaprio által alakított Belfort
a (saját) történet(ének) narrátora. A
Wall Streeten kezdő Belfortot nem ejti kétségbe, hogy karrierje kezdetének első
napján becsődöl a tőzsde. Egy, az előzőhöz képest szervezetlen, kicsi, nagyon vidéki,
ellenben totálisan illegális kereskedést folytató Long Island-i brókercégnél folytatja
pályáját. Remek értékesítői vénával van megáldva, és ezt hamar kamatoztatja is.
A gátlástalan hazugság pedig rengeteg pénzt hoz. Saját céget alapít, Stratton Oakmont
néven, amelybe piti bűnöző barátait (mindegyikőjük fő profilja, hogy füvet
árul) szervezi be, köztük a vérfertőző házasságban élő Donnie-t (Jonah Hill). Belfortot
elképesztő szónoki képessége egy vallási vezetőhöz teszi hasonlatossá, egy apró
különbséggel: az ő istene a pénz. A vállalkozás sikeressége révén a főhős hatalmas
vagyonra tesz szert, amit nem sajnál kurvákra, kokainra és egy bizonyos Quallude
nevű „csoda”gyógyszerre költeni. A barna feleséget dögös szőkére (Margot
Robbie) cseréli, és olyan mértéktelen partizásba kezd, amiből nem kis teljesítmény
élve kikeveredni. Ahhoz, hogy ez mégis sikerült, és bár nem önként, de feladta hedonista
életvitelét, nagyban hozzásegítette egy FBI ügynök egyre fokozódó jelenléte. És
némi börtönben teniszezés is.
A kép forrása: player.hu
A film nagyon ravasz, mert olyan
drámai dolgokon enged visítva röhögni, amiken jóérzésű ember nem szokott. Így a
teljes játékidőre legálisan lehet bárki akkora gennyláda, mint amilyen a főhős,
és ez meglepően felemelő és felszabadító érzés egyszerre. A karakterek sekélyességét,
tahóságát és kifejezetten nem PC (politikailag korrekt) gondolkodásmódját, azok
a zseniális és vicces jelenetek igazolják, amelyekben úgy tiporják sárba más
emberek méltóságát, ahogy senki. Ilyen az a felejthetetlen párbeszéd, amely a
törpékről tartott meetingen hangzik el, vagy az, amikor az egész iroda előtt az
egyik női alkalmazott fejét nyírják kopaszra (mondanom sem kell a nő
pénzért vállalja mindezt, amit szilikon finanszírozására fordít). Azt pedig
bizton állíthatom, hogy a jelenet, amelyben a betiltott szer hatására Belfort egyből
a „szélütéses fázisba” esik, és több percen keresztül kúszik nyáladzva a
Lamborghini felé, kultikus lesz.
A kép forrása: origo.hu
DiCaprióról eddig is tudtuk, hogy színészi
kvalitásait nem túlzás az isteni jelzővel illetni, de itt egyszerűen
elképesztően elmebeteg a hatalommániás Belfort szerepében. Ő a hisztis kisfiú, akit
arcon kell önteni egy pohár hideg vízzel, az átszellemült rétor, aki bárkit képes
manipulálni és a segítségre szoruló szánalmas drog- és szexfüggő egy személyben.
Alakításáért tegnap megérdemelten vehette át a legjobb színésznek járó Golden
Globe-díjat.
A Wall Street farkasa sok mindenről szól, csak sokszor nem lehet
figyelni a nevetéstől. Mivel a rendező szerencsére humoránál volt, így nem megy
bele semmilyen moralizálásba, csupán úgy mutat be egy gusztustalanul önző
embert, hogy nem tudunk rá haragudni. Újabban szinte divat lett azzal vádolni
Scorseset, hogy már nem a régi, és önmagához méltatlan filmeket alkot. Nos, ez
a feltételezés felveti a kérdést: Mihez képest? (Sokan örülnének, ha tehetségükből "csak" ennyire futná.) Tény, hogy nem A Wall Street farkasa a valaha volt
legjobb filmje a rendezőgéniusznak, de hogy ez a legviccesebb, az biztos.
Trágár?
Igen.
Na és?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése