Kritika: Insidious 2 - A gonosz háza

James Wan rendező az Insidious első részével bizonyította, hogy eredetiséggel ugyan nehezen vádolható, de kétségtelenül ért az atmoszféra teremtéshez, tudja, mivel hozhatja a frászt sokat látott közönségére. A film működött, annak ellenére, hogy fináléja a misztikum felesleges túlmagyarázása, és a túlvilág fapados megjelenítésének (köd+sötétség+falfehérre sminkelt színészek) okán meglehetősen esetlenre, néhol megmosolyogtatóan együgyűre sikeredett. Következő munkája, a horrorklisék sorozatát újrahasznosító The Conjuring hatásosan fejlesztette tovább ezt a vonalat, egyedi hanggal ugyan továbbra sem rendelkezett, a rémületkeltést viszont professzionálisan (sőt, mondhatni steril precizitással) művelte. A fanyalgók már ekkor megállapíthatták, hogy Wan leginkább marketingesként alkot maradandót, rendezői kézjegy helyett hidegvérrel kimódolt ijesztgetésekben jeleskedik, azt azonban pontosan tudja, miként lehet egyetlen filmmel megalapozni egy jövőbeni franchise-t. Tulajdonképpen nincs is különösebb bajom ezzel, a filmgyártás nyilvánvalóan iparág, termékekkel, melyek a fogyasztói igények felmérése után azok kielégítésére kell, hogy törekedjenek. A The Conjuring komoly bevételi sikerei világosan mutatják, hogy ezek az igények tökéletesen kielégítésre kerültek, a horror továbbra is számíthat a nézők figyelmére, a gondok akkor kezdődnek, mikor a film erényei többé nem képesek palástolni, hogy távolról sem műalkotással, csak egy lelketlen, nyerészkedési szándékból konstruált pénzverdével van dolgunk.


Stephen King (ő később is előkerül) Tortúra című remeklésének Annie Wilkes-e nehezményezi, mikor kedvenc sorozatának főszereplőjét egy epizód végén az alkotók a halálba taszítják, majd a következő részben megváltoztatják a befejezést, csak hogy a széria tovább haladhasson. Annie fel van háborodva, amiért átverték, hiszen mindenki világosan láthatta, hogy a szereplő elhalálozott, miféle mocskos húzás az, hogy egyszerűen feltámasztják, mintha mi sem történt volna. Az Insidious lezárása a maga módján igen hatásosra sikeredett, csakhogy úgy, abban a formában nehezen lett volna folytatható. Semmi baj, gondolhatta Wan, az a lezárás tulajdonképpen kétértelmű, tegyünk úgy, mintha nem egészen az történt volna, amire a nézők gondoltak. Picit megvariáljuk a jelenetet, más oldalról közelítünk felé, és tessék: zavartalanul folytatódhat a rémüldözés. Hát, nem egészen.

A kísértetjárás rejtélyei óhatatlanul elveszítik misztikumukat, ha túlmagyarázzuk őket. A Gonosz addig igazán félelmetes, míg jelenléte csak sejthető, abban a pillanatban, hogy alakot ölt, könnyen nevetségessé válhat. Az első epizódban is gyermeteg együgyűséggel ábrázolt síron túli világ most még inkább kiemelt szerephez jut, hőseink ide-oda rohangálnak a valóságok között, szabályok közé kényszerítik a megismerhetetlent, ily módon kiölve belőle mindent, ami félelmetes. Ezek a szabályok ráadásul kizárólag a forgatókönyv fordulatainak előrelendítését szolgálják, az írók kényük-kedvük szerint alakítgatják őket, a logika és ésszerűség beáldozásra kerül a minél csavarosabb történet érdekében. Az események több szálon futnak, fárasztóan túlbonyolítottak, és minden kikényszerített sokkeffekt ellenére tökéletesen érdektelenek. Van egy bizonyos határ, amin túl már csak unottan legyintesz, ha egy szereplő sokadjára mondja rémülettől kikerekedő szemekkel, hogy: "Van valaki a hátad mögött". A film nem egy ponton önmaga paródiáját nyújtja, a drámaiság röhejességégbe, az iszonyat nevetségességbe fullad. Lopni lehet jó ízléssel, visszafogottan, és vérlázító pofátlansággal is: a fináléban Patrick Wilson konkrétan Jack Torrance-t alakítja, nem lepődtem volna meg, ha elsüt egy "Here's Johnny!"-t is. Az előzményben komikus mellékszereplőkként feltűnő, paranormális jelenségeket kutató páros kis híján főszereplővé avanzsál, ráadásul erősen úgy tűnik, hogy a franchise ezentúl rájuk, illetve a szellemként velük tartó Elise karakterére fókuszál majd: ha így történik, távol maradásom a továbbiaktól teljes mértékben garantált.

A film legnagyobb bűne, hogy leleplezve Wan kártékony ténykedését, sablonos eszköztárát, utólag is hitelteleníti korábbi filmjeinek kétségtelen pozitívumait. Ez az ember nem szerelmese, pusztán kizsákmányolója a horrornak, cinikus élősködője a műfajnak, ami kitermelte. Az Insidious 2 komolyan vehetetlenné, vásári mutatvánnyá silányítja az elemeket, amik miatt annyira lehet szeretni egy horror-t, ennél pedig nem nagyon létezik súlyosabb vétek.

A Fenevad szabad - Eden Lake

A közvélekedéssel ellentétben a kritikus (esetemben a kritikát író lelkes amatőr) nem elkötelezett mazochista: nem direkt néz rossz filmeket, hogy utána dühtől fröcsögő sorok gépelésével küldhesse a tárgyalt munka alkotóit oda, ahová szerinte valók. Rossz filmről véleményt írni kellemetlen érzés, a düh kinyilvánítása nem feszültséglevezető, sokkal inkább idegőrlő folyamat. Az ember, ha már kritikaírásra adja a fejét, jó eséllyel filmrajongó, így az okoz neki örömet, ha pozitív hatások érik mozizás közben. Külön kategóriát alkotnak azok a mozgóképek, melyek kétségkívül értéket képviselnek, alkotóik szándékai tisztán kivehetők, a koncepció világos, ráadásul maradéktalanul célba is ér, a végtermékre azonban pusztán gondolni is kellemetlen. Ezek azok a filmek, amiket ökölbe rándult kézzel, összeszorított fogakkal nézel végig, ha tehetnéd, fölugranál a székből, és káromkodva borogatnád fel a bútorokat magad körül, de nem teheted: az alkotás lebilincsel, szögesdróttal rögzít a székhez, beeszi magát a húsodba, és napokig nem ereszt, nincs hová bújni előle, mert tudod, hogy minden kockája színigaz. 

A fiatal, szimpatikus pár (Kelly Reilly és Michael Fassbender) egy elhagyatott bányatóhoz utazik, hogy együtt töltsék a hétvégét: az óvónőként dolgozó lány csak pár kellemes napra számít barátjával, a fiúnak azonban komolyabb tervei vannak: lánykérésre készül. Baljós előjelek ugyan akadnak, a helyi populáció finoman szólva nem szívleli az idegeneket, ők azonban elhatározzák, hogy nem törődnek semmivel, igyekeznek élvezni egymás társaságát. Mikor a helybéli kamaszok első pillantásra csak mérsékelten veszélyesnek látszó tagjai módszeresen nekilátnak, hogy tönkretegyék a meghitt pillanatokat, még egyik fél sem sejtheti, hogy az édeni környezet mélyén maga a feneketlen, vérgőzös Pokol leselkedik, amit egyszerűen úgy is nevezhetünk: emberi természet. 

Az Eden Lake végtelenül kegyetlen film. Az egészen hétköznapi szituációból, pitiáner sérelmekből kibomló, az erdőt vérmocskos mészárszékké változtató cselekmény nyílegyenes és következetes, minden elemével azon munkálkodik, hogy nézőjét a legkínzóbb lelkiállapotokba hajszolja. Frusztrált düh és kilátástalanság izzik minden képkockáján, a legdurvább torture porn-okon edződött horrorrajongót is elemi erővel teperi le, mert itt nem holmi maszkos rém fenyegeti a főszereplőket, semmi természetfeletti elemmel nem találkozunk. Minden, ami előttünk zajlik, zsigeri módon realisztikus, a végletekig csupaszítva valóságos. Az alkotók nem engedélyezik számunkra az elvonatkoztatás kényelmes pozícióját, egy pillanatra sem lélegezhetünk fel, nem hihetjük, hogy amit látunk, hatásvadász, öncélú rémisztgetés. Iróniának vagy fekete humornak az esélye sem merül fel, főszereplőinket nem felelőtlenségük, vagy könnyelműségük sodorja egyre szörnyűségesebb helyzetekbe. A világ egyszerűen kifordul kereteiből, a legyűrhetetlen téboly figyelmeztetés nélkül uralkodik el mindenen. Nyilván el lehet gondolkodni azon, az állatias szintre süllyedt gyerekek mi módon juthattak az érzelemmentességnek arra a fokára, amit bemutatnak nekünk, a lényeg azonban sejthető: a könyörület és empátia korántsem genetikailag kódolt sajátosságok, belénk nevelik őket, akárcsak azt, hogyan kell késsel-villával enni. És nincs kiút, nincs menekvés. Ahogy a cselekmény egy adott pontján elhangzik: "Ezek csak gyerekek". Az Eden Lake kíméletlenül pontos látlelet a bennünk rejtőzködő Fenevadról, ami ott lapul mindannyiunkban, csupán körülményeink és a minket befolyásoló események határozzák meg, mikor szabadul el.

Kétségtelenül hatásos, felkavaró munka, ám pontosan sikerültsége okán nem tudom jó szívvel ajánlani: ha teheted, ne nézd meg, ne is gondolj rá, kerüld messzire, fordítsd el a fejed, hátha úgy sikerül elhinned, hogy veled nem történhet meg.

 

Stephen King Top 5

A horror többszörösen koronázott, mindenkori királya tegnap ünnepelte földre szállásának 66.-ik évfordulóját. 

A legkevesebb, amit e jeles alkalomból tehetünk, hogy kalapot emelünk elképesztően sokrétű és egyedülálló módon sikeres munkássága előtt, valamint megkíséreljük a lehetetlent: összeállítani egy listát a műveiből készült legjobb adaptációkból. A lista, mint minden hasonló összeállítás, természetesen szubjektív, az író népszerűségét tekintve mondhatni ahány ember, annyi Stephen King Top 5. Ha bárkinek ellenvetése, megosztani kívánt véleménye van, ne fogja vissza magát: a lista célja első sorban a vita generálása, véletlenül sem a tuti megmondásának kényszere. Jelezném, hogy könyvei nélkül soha nem vetemedtem volna gondolataim papírra vetésére, regényei által nyertem bebocsátást az irodalom világába, kijelenthető, hogy nélküle nem az lennék, aki vagyok: előre is elnézést kérek a szuperlatívuszokért. 

Kingről beszélni, újat mondani róla meglehetősen nehéz ügy: megkerülhetetlen alakja a popkultúrának, a legfinomabban szólva is nagybetűs IKON, élő legenda, ha életedben nem vettél kezedbe könyvet, az ő nevével akkor is találkoztál. Munkásságát emelkedettebb irodalmi körökben szokás a "ponyva" jelzővel illetni, lekicsinylő megvetéssel kezelni, ami csak azt bizonyítja, hogy az emelkedett irodalmi körök tagjai soha nem olvasták egyetlen regényét sem. Ötletei bámulatosak, jellemrajzai kivételes emberismeretről tesznek tanúbizonyságot, könyveinek cselekménye lenyűgöző részletességgel kerül kibontásra. Kétségtelen, hogy a korai műveire jellemző megmunkáltság, precíz kidolgozottság mára, vállalt grafomániájának következtében gyakran fárasztó túlírtságba, öncélú terjengősségbe, urambocsá önismétlő unalomba fullad. Első munkáinak letaglózó erejét hiába keressük újabb regényeiben, ennek okai pedig nyilvánvalóak, és teljes mértékben elfogadhatók: ilyen elképesztő mennyiségű, gigantikus szövegtömeg esetében óhatatlanul bekövetkezik a minőségromlás, Kingnek láthatóan lételeme az írás (lexikon vastagságú köteteinek megjelenési sűrűségét elnézve elképzelhetetlen, hogy ez az ember bármi mást csinálna azon kívül, hogy folyamatosan alkot), így elkerülhetetlen, hogy a remekművek közé kevésbé sikerült munkák, széteső szerkezetű könyvmonstrumok is keveredjenek. Sietve tenném hozzá: az, ami Kingnél fércmunkának számít, egy közepesen tehetséges író életművében kiemelt helyen szerepelne. 

Egyes vélemények szerint zsenialitásának kikristályosodásában komoly szerepet játszott súlyos drog-és alkoholfüggősége. A Cujo megírására elmondása szerint konkrétan nem emlékszik (olvasd el a könyvet: mértani pontossággal van összerakva), meglepő őszinteségű vallomásaiból pedig kiderül, hogy végtelenül türelmes felesége (Tabitha King) nem egyszer félholt állapotban bukkant rá, a mérhetetlen mennyiségű kokainfogyasztás következtében az orrából dőlő vérben fuldokolva: ilyen körülmények között ne csodálkozzunk, ha úgy döntött, ideje behúznia a féket. A Ragyogás Jack Torrance-e nem véletlenül annyira eltalált, eleven, lélegző karakter. Mára sikeresen megszabadult szenvedélyeitől, ami talán némiképp visszavetette tehetségének kezdeti, sodró lendületét. Nos, ha így is van, én azt javaslom, örüljünk, hogy ma is köztünk jár, él, alkot, és időnként meglepő teljesítményre ragadtatja magát (A bura alatt), valamint a kevésbé sikerült munkák fölött fanyalgók figyelmébe ajánlanám a tényt, miszerint hatása, kiérdemelt kultusza egyszerűen összehasonlíthatatlan bármely (akár szintén kiváló) horrorszerző érdemeivel: King tette közülük a legtöbbet a műfaj komolyan vehetőségéért, globális népszerűségéért. 

Lássuk tehát az adaptációkat. 

Az életmű őrületes gazdagságát mi sem jelzi jobban, mint hogy a könyvekből készült adaptációkból egy Top 10 is könnyedén kikerekíthető lenne, önkényes döntésem eredménye, hogy csak a valóban bivalyerős alkotásokat rangsorolom. 

Amik az élmezőnyből kimaradtak, de mindenképpen említésre érdemesek:

Christine (John Carpenter, 1983)

Jó ritmusú, feszes, szórakoztató horrorfilm, a listára csupán azért nem fért fel, mert pozitívumai ellenére meg sem közelíti a könyv minőségét: annak briliáns korrajzát, atmoszféráját, figuráinak elevenségét nem sikerült mozgóképen prezentálni. A könyvről sokat elárul, hogy egyes vélemények (korántsem alaptalanul) Salinger Zabhegyezőjével állítják párhuzamba. Ha azt mondom, hogy egy női lélekkel és öntudattal rendelkező, féltékeny, gyilkos hajlamú autóról szól, a regény lényegének legfeljebb a felszínét kapargatom. Ha még nem olvastátok, tegyetek magatoknak egy szívességet, és pótoljátok az elmaradást. A sors kegyetlen iróniája, hogy pár éve King kis híján halálos kimenetelű autóbaleset áldozata lett. Felépülése után megvásárolta a vétkes gépjárművet annak tulajdonosától, és módszeresen rommá verte egy kalapáccsal (természetesen az autót, nem a tulajdonost). 

Jó arc.

Holtsáv (David Cronenberg, 1983)

Cronenberg rendez, Christopher Walken főszerepel, a végeredmény valamiért még sem teljesen kielégítő. Azon felül, hogy a könyv elgondolkodtató kérdésfelvetéseit nem sikerül maradéktalanul átmenteni, a film egésze sem működik hibátlanul, annak ellenére, hogy bőségesen tartalmaz felkavaró, sőt, kifejezetten emlékezetes jeleneteket. Erre az alkotásra különösen igaz, hogy gyengének csak az erősebb King-adaptációk között tekinthető, önmagában létező, egyedi misztikus thrillerként abszolút megállja a helyét. 

Kedvencek temetője (Mary Lambert, 1989)

A könyvet King sokáig nem volt képes befejezni, olyannyira rettenetesnek találta: nos, egyrészt örvendetes, hogy végül megtette, másrészt tökéletesen érthető, hogy kis híján meghátrált a saját elméjéből felszínre törő borzalmak rögzítésétől. A vidékre költöző orvos családját sújtó tragédiák krónikája az olvasó számára is komoly traumákat okoz, ez az a könyv, amit nem akarsz elolvasni, de ha belekezdtél, már nem tehetsz mást. A filmváltozat sem finomkodik, az adaptáció meglehetősen regényhű, mégsem tudja hiánytalanul felszínre hozni az írott változat elkeseredett fájdalmait. 

A remény rabjai (Frank Darabont, 1994)

Igen, tudom, a "Minden idők legjobb filmjei" listák állandó dobogósa, sokak kedvenc mozija, az IMDb-n jelenleg az igen tekintélyes, 9.3-as(!) értékelés birtokosa, véleményem szerint mégis meglehetősen túlértékelt, bár kétségtelenül élvezetes darab. Darabont hűen, de nem szolgaian adaptál, szereplőgárdája elsőrangú (Tim Robbins, Morgan Freeman, Clancy Brown), a sztori lendületes, mélyen emberi, és minden naivsága ellenére (illetve részben pont azért) rendkívül szimpatikus. Katarzist azonban nem képes okozni, kellemes élmény a megtekintése, tudatunkba azonban nem ég bele. Ráadásul pont a csattanója sajnálatosan elhibázott:

!!!SPOILER!!!

Miután Andy Dufresne elhagyja celláját a poszterrel rejtegetett alagúton át, ki ragasztja mögötte helyére a plakátot?

SPOILER VÉGE

Mindezek ellenére nem lehet nem szeretni. Itt említeném meg Darabont másik munkáját, a Halálsoron-t: hasonló vonalvezetésű, kedvesen szórakoztató mese, meglepetések és nagy pillanatok nélkül, de elegánsan, míves igényességgel, figyelemreméltó alázattal elővezetve.

1408 (Mikael Hafström, 2007)

A rövid novellából (eredetileg Az írásról című esszékötetben jelent meg, King a történet kibontásának nehézségeit demonstrálta vele) egész estés filmmé duzzasztott sztori egyszerű, mint egy százas szög, de rendkívül hatásos: a rendszeresen kísértetjárta házakat látogató, majd ott tapasztalt (illetve nem tapasztalt) élményeiről viszonylag sikeres könyveket publikáló, cinikus, kiégett, mindenféle paranormális jelenség lehetőségét teljes szkepticizmussal kezelő író megtapasztalja, hogy a földöntúli erők léteznek, és bizony korántsem jóindulatúak. John Cusack szinte az egész játékidő alatt egyedül kénytelen hátán cipelni a filmet, de kiválóan helytáll, Samuel L. Jackson pedig remek az írót a rá leselkedő veszélyekre hiába figyelmeztető szállodaigazgató szerepében (még úgy is, hogy a novellabéli karakter fehér, pocakos, kopaszodó férfi). A 1408 a kevés, közelmúltban készült, nívós minőségű hollywoodi horrorfilm egyike.

Van még számolhatatlan, nem élvezhetetlen, inkább középszerűnek nevezhető alkotás, melyek az író nevéhez köthetőek, de felsorolásukat értelmetlennek gondolom, mivel tiszta szívből egyiket sem ajánlanám megtekintésre (A Tűzgyújtó, Sorvadj el, Hasznos Holmik, stb.), illetve itt van nekünk a Mester által rendezett, Emilio Estevez főszereplésével készült, a "guilty pleasure" kategóriáját minden ízében kimerítő Maximum Overdrive (1986), aminek fénypontját kétségtelenül King önironikus cameo-ja jelenti, egyszeri végigröhögése pedig megfelelő alkoholmennyiség társaságában kiváló szórakozást nyújt. 

Messzire kerülendők: Mick Garris munkái. A fickó King házi rendezőjévé avanzsált, ám a rémkirály írói tehetsége nyilvánvalóan fordítottan aránylik filmes ízléséhez: a szolgaian hű, betűről betűre történő adaptációkból csak egyvalami hiányzik: a minimális nézhetőség. Amit ketten együtt a Ragyogással, két részes tévéfilm formájában műveltek, arra csak olyan kifejezések vannak, amiktől lefagyna a számítógépetek. 

Nos, akkor lássuk a listát, szubjektív válogatásomat az általam legjobbaknak ítélt művekből:

5.

Állj mellém (Stand by Me, Rob Reiner, 1986)

Felemelő óda a gyermeki ártatlanságról, a barátság fontosságáról, történet a felnőtté válás nehézségeiről, illetve arról, hogy annál jobb nekünk, minél tovább késleltetjük. Horrort nyomokban sem tartalmaz (na jó, egy hulla azért akad), ellenben van benne rengeteg humor, kaland, és egy nagy adag, cseppet sem szájbarágós, színtiszta bölcsesség. Buzog benne az életöröm, a "tedd meg, még ha őrültség is" életérzés. A filmváltozat mondhatni hibátlan, a kisregény erényeit egytől egyig sikerült átmenteni, plusz megkapjuk a filmtörténet talán legjobban castingolt gyerekszínész gárdáját (Will Wheaton, River Phoenix, Corey Feldman, a felismerhetetlenül, de bájosan kövér Jerry O'Conell). Az emberek általában szeretik, de nem tudják, hogy King írta: bizony, a rémkirálynak van egy végtelenül szentimentális oldala is. 

Ennek a filmnek akkor szíve van, hogy az már szinte fáj. 

4.

Tortúra (Misery, 1990)

Az őrült rajongó karmaiba kerülő bestselleríró történetében rengeteg potenciál rejlik, és annak ellenére tud morbid módon vicces lenni, hogy valójában iszonyatosan vérfagyasztó. Ha voltál már ágyhoz kötött beteg, tudhatod, milyen sok múlik ápolód emberségén és jóindulatán: mondhatni minden. Az életed. Ha ez az ápoló történetesen elmebeteg sorozatgyilkos, akinek kedvenc regényhősét éppen te nyírtad ki, kijelenthető, hogy csúnyán ráfaragtál. King minden, őrült rajongóktól való szorongását beleírta a műbe, a filmváltozat készítői pedig találtak Annie Wilkes szerepére egy félelmetesen tehetsége Kathy Bates-t, aki úgy happolta el a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-t olyan nagyágyúk elől, mint Anjelica Huston, Julia Roberts, vagy Meryl Streep, hogy azt öröm volt nézni. Még úgy is kőkemény, kíméletlenül brutális film, hogy a könyv egyes jelenetei némileg tompításra kerültek benne. 

3.

Carrie (Carrie, Brian De Palma, 1976)

King első megjelent regényének kéziratát a már emlegetett gondoskodó feleség bányászta elő a szemetesből, mivel az író elhibázottnak találta a szöveget (elképesztő, milyen téveszméket ültethet el az emberben a visszautasítás). Az asszony nem tévedett: a regény letehetetlenül izgalmas (szó szerint: már nem tudom, hány alkalommal olvastam, de mindig egy szuszra), egyetlen felesleges történetszálat, vagy karaktert sem mozgat, sodró lendületű, felkavaró és káprázatosan eredeti. King nem rejti véka alá a bigott vallásossággal szembeni ellenérzéseit, az elvakult, lánya életét földi Pokollá változtató, a nemiséget, sőt, a nővé válás fizikai jeleit a Sátán jelenléteként kezelő, önmagával szemben is hazug, álszent anya figurája félelemfaktor tekintetében simán kenterbe veri az olyan ikonikus rémalakokat, mint Freddy Krueger, vagy Michael Myers. A finálé levezénylése páratlanul megrázó és zavarba ejtő: King úgy képes tragédiaként ábrázolni a város, és lakóinak pusztulását, hogy mind a szabadjára engedett démon, mind annak áldozatai úgy kárhoznak el, hogy közben belőlünk is magukkal visznek egy darabot. A filmváltozat hű, ugyanakkor kreatív adaptáció, De Palma hatásos sokkeffekteket alkalmaz, vasmarokkal rángatja végig nézőjét a Pokol egyre szűkülő körein. 

2.

A Köd (The Mist, Frank Darabont, 2007)

A reménytelenség rabjai. 

Darabont nem kis meglepetést okoz: ebben a munkájában nyoma sincs a korábbi alkotásaira jellemző szentimentalizmusnak: a film kőkemény, kegyetlen horror, csápos-szárnyas szörnyetegekkel, óriáspókokkal, klausztrofóbiával és kíméletlen kiszolgáltatottsággal. Viszonylag kis költségvetésű munka, a megvalósítás azonban elkötelezett fanatizmusra utal: nincsenek kompromisszumok, a speciális effektek tökéletesítése beáldozásra került a felnőtt korhatárkarika célba vételével, és sikeres abszolválásával. Rajongói körökben komoly viták tárgyát képezi, jót tesz-e neki az eredeti kisregény lezárásának megváltoztatása: jelentem, nagyon-nagyon ritkán érzem magam úgy pofán törölve, földbe döngölve, letarolva és érzelmileg kifilézve, mint ez után a film után. Az, hogy húsbavágó, enyhe kifejezés.

Végül pedig kétségtelenül, egyértelműen, toronymagasan kiemelkedően:

1.

A Ragyogás (The Shining, Stanley Kubrick, 1980)

Külön cikket érdemlően bámulatos, filmtörténeti jelentőségű monolit, korabeli kritikusai szerint az első "költői horrorfilm". Azóta bebizonyosodott, hogy az egyetlen. A tanítani való, ma is ámulatba ejtő kameramunka, a komolyzenei betétek, a felejthetetlenül sokkoló, ugyanakkor retinakényeztetően gyönyörű jelenetek sora emeli a King adaptációk örökös királyává, nagyon meg lennék lepődve, ha valaha sikerülne felülmúlni. King gyűlölte, ami az ő szempontjából érthető is: Kubrick valóban figyelmen kívül hagyta a regény finom jellemrajzát, megváltoztatta befejezését, mondhatni gyökeresen kitépte és elhajította a könyv kulcsmotívumait, de ami a helyükre került, az bőséges kárpótlást nyújt minden érzékszervünknek. King nyilvánvalóan saját szenvedéseit örökítette meg művében, mélységesen érthető tehát, ha személyes támadásnak vélte az elkészült filmet. 

Ha egyetlen okot kellene megjelölnöm, miért ez a film került a képzeletbeli dobogó legfelső fokára, csak annyit mondanék: Jack Nicholson. Élete szerepében gátlástalanul lubickolva maga a megtestesült Gonosz, a mániákusan őrjöngő, legyűrhetetlen Fenevad.

Minden ízében kivételes mestermunka. 

Valami ilyesmi miatt találták ki a mozgóképet. 

Reményeim szerint sikerült némiképp átfogó képet adnom ennek a félelmetes, zavarba ejtően tehetséges embernek a munkásságáról: könnyen belátható, hogy írásai nélkül a horrorfilm műfaja sem lehetne olyan, amilyennek ma ismerjük. 

Jó hír, hogy a tehetség láthatóan öröklődik: olvassátok el Joe Hill (King fia) Szarvak című regényét: jóval több, mint biztató kezdet.

Ja, és mielőtt elfelejteném: Boldog Születésnapot, Mester!

Kritika: Bizalmi állás (Jaume Balagueró: Amíg alszol, 2011)

Biztos mindenkinek volt már olyan érzése egy közvetett környezetében élő személlyel kapcsolatban (bár lehet, hogy csak én vagyok túl paranoid), hogy valami nem stimmel vele. Olyan emberekre gondolok, akikkel nincs közelebbi kapcsolatunk, de akár napi rendszerességgel is látjuk őket a buszon vagy a közértben, így van alkalmunk fantáziálni arról, hogy milyenek lehetnek ők, milyen életet élhetnek. Az arcberendezésükben van valami, ami (talán nem véletlenül) azt sejteti, hogy a jámbornak tűnő mosoly egy sötét személyiséget/titkot rejt, kertjükben esetleg néhány elásott, megcsonkított hulla vár feltárásra. Kevés ember kelt ilyen megmagyarázhatatlanul negatív és nyugtalanító emóciót, de kétségtelenül létezik ez a jelenség. Akinek ismeretlen az érzés, annak a továbbiakban taglalt film főszereplője, César (Luis Tosar), ismerőssé fogja tenni. Ő pontosan a leírt fizimiskával rendelkezik, mondhatni a mintapéldánya ennek a karakternek. Egyszerűen tökéletes!

Nos, Jaume Balagueró spanyol rendező neve ismerősen csenghet az európai horror kedvelőinek hiszen ő jegyzi ― többek közt ― rendezőként és forgatókönyvíróként is a Rec (2007) vagy a Darkness – A rettegés háza (2002) című filmeket. Az alkotó ezúttal egy nyomasztó pszicho-thrillerben mutatja meg magát, ismét bebizonyítva, hogy fölöttébb kedveli a pesszimista végeket (lásd pl. az említett horrorokat).

Az Amíg alszol (2011) című film nem divatos abban az értelemben, hogy nem a látvánnyal, sokkal inkább a történettel próbál lebilincselni. Sikerrel! Az akció- és CGI tengerben szinte éhezik az ember az ilyesmire. Végre egy jól megírt forgatókönyv, ami önmagában is megállja a helyét mindenféle optikai tuning nélkül. Ez a történet a psziché felé nyúl, melyben a narratíva, a különleges atmoszféra és nem utolsó sorban a színészi játék nyűgözi le a nézőt. A cselekmény lassú folyása közben az alkotó végig fenntartja a feszültséget, a suspencet, így egy pillanatig sem lélegezhetünk fel. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez az utóbbi idők egyik legfelkavaróbb filmje. A téma, a főhős elvetemült jelleme, a rendkívül valószerű ábrázolásmód, a hiteles színészi játék miatt mindenképp.

A történetben César ― egy társasház portásaként ― elhivatottan küzd a lakók életének megkeserítéséért.  A hozzá hasonló szociopaták többnyire ezt teszik, ebben nincs semmi meglepő, az azonban újdonságként hat, hogy mindezt látszólag indíték nélkül teszi. Őt nem a bosszú hajtja, hanem a zsigeri gonoszság. Életének egyetlen célja, hogy a körülötte élőket, önmagához hasonlóan, boldogtalannak lássa. Az egyik lakó, Clara (Marta Etura) személyében azonban emberére talál, hiszen a mindig kedves lány arcáról nehéz letörölni a mosolyt. César ― célja elérésének érdekében ― éjjelente tör be a lányhoz. Miközben Clara alszik (a betolakodó persze kicsit rá is segít az alvás mélységére egy kis kloroformmal), szorgosan és módszeresen tevékenykedik a lakásban. A férfi egyre elszántabb, eszközei pedig a történet előrehaladtával egyre brutálisabbak lesznek. Kezdetben levelekkel zaklatja a lányt, majd mérgezni kezdi a szépségápolási szereit, később csótányokkal fertőzi meg a lakást. A portás nem hibázik. Ha mégis, azt rögtön „kijavítja”. A legfeszültebb helyzetben is képes improvizálni, kézben tartani az eseményeket, ha a precíz, mértani pontossággal kivitelezett terveibe megpróbálnak belekontárkodni (lásd Clara barátját vagy szomszéd kislány zsarolási kísérleteit.)

A film a lélektani hatást egyszerű, hétköznapi szorongásainkra építi. Felidézi az esti lefekvés előtti nyugtalanító érzést: Vajon bezártam az ajtót? Az ismerős félelmeket váltja valóra, amikor reprezentálja, milyen is az, ha ― tudtodon és akaratodon kívül ― valakinek szabad bejárása lesz a legintimebb területre, a saját otthonodba. Ehhez, az alvó állapotban lévő kiszolgáltatottság, védtelenség ősi félelmét is társítja. Számos horror épült már erre a témakörre ― például, hogy csak egy klasszikust említsek, a Rémálom az Elm utcában (1984) ―, de ez a film attól igazán hátborzongató, hogy az elalvástól való fóbiát egy valós kontextusba helyezi, ami olyan hitelesen van megkonstruálva, hogy tényleg az az érzésünk támad, hogy a látottak akár velünk is megtörténhetnek.

A bevezetőben kifejtett jelenség negatív hősét a filmben César testesíti meg. A példával ellentétben azonban személyisége nem marad az ismeretlenség homályában (nem is kétséges, hogy ő tényleg pszichopata), és nem is marad kellő távolságban. Betör Clara lakásába, életébe és a Miénkbe is!

César az utóbbi idők legjobban eltalált negatív karaktere. Az információ, miszerint a bejáratos portásnak a korábban vázolt sötét Én az egyedüli, amivel rendelkezik, rögtön a történet elején kiderül. Nincs másik Énje, nincs jó Énje! Ő az a velejéig romlott lény, akinek a céljai eléréséhez színészkednie kell, hogy tervének véghezvitele előtt semmiképp se lepleződhessen le. Jámbor ábrázatot felvéve, kedvesen cseveg a lakókkal, miközben mélyről jövő undort érez minden ember iránt. A film egyik csúcsjelenete ― a lezáráson túl ―, mely César kegyetlenségét ékesen bizonyítja, amikor az idős, kutyás hölgynek Sra. Veronícának (Petra Martínez) a szemébe nézve, mérhetetlenül rideg higgadtsággal, kéretlenül, ámde hosszan ecsetelve tárja fel a nő életének hiábavalóságát. A lelki terror brutalitása nagyobb sebet üt, mint a legvéresebb horror.  

A Césart megformáló Luis Tosar színészi teljesítménye legalább annyira figyelemre méltó, mint az általa játszott karakter kíméletlensége. Alakítása mindenféle erőlködéstől mentes. Tosar annyira természetes a szociopata szerepben, arcjátéka olyannyira valós, hogy hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy egy színészt látunk a vásznon, aki nem feltétlenül azonos a szerepével.  

A film tulajdonképpen a tökéletes bűntény megvalósítását tematizálja, így paradox módon eléri, hogy izguljunk Césarért, illetve a lebukás miatt. Ez nyilvánvalóan ambivalens érzést von magával (a befogadó részéről), hiszen nem kifejezetten felemelő egy beteg elemével azonosulni. Nem csak a tematika, de a tálalás módja is feszültségkeltő. A narráció a kezdő jelenetben felmerülő egzisztenciális kérdést nyitva hagyja, melyre egészen a zárlatig nem kapunk választ. A válasz (ami egyben a csattanó) és maga a film is olyan, amit emészteni kell… és ehhez a stáblista lefutásának ideje is roppant kevésnek bizonyul. A film még egy mindenre felkészült, horroron nevelkedett néző lelkét is képes megtépázni.

Korrekt para - The Conjuring filmkritika

Nemrég a The House of the Devil kapcsán emlegettem, napjainkban mennyire nehéz, mondhatni lehetetlen valóban újat mondani egy adott zsáner -különösen a horror- keretein belül. Ha kísértetházas horrorról beszélünk, ez hatványozottan igaz: nincs az a fehérre meszelt arc, nincs az a magától bevágódó ajtó, nincs az a semmiből támadó jeges fuvallat, amin meglepődnénk, ami képes lenne valóban ránk hozni a frászt, úgy, hogy aztán elismerően csettinthessünk: na, erre tényleg nem számítottunk, köszönjük szépen. A The Conjuring esetében sincs szó ilyesmiről, rögtön a film nyitó képsorai alatt nyilvánvalóvá válik, mire számíthatunk, mégsem állíthatjuk, hogy a film működésképtelen lenne.

Ed Warren (Patrick Wilson, egyenesen James Wan rendező előző munkájából, az Insidious-ból) és Lorraine Warren (Vera Farmiga, Orphan, 2009) paranormális jelenségeket kutató házaspár. Választott területükön elismert szaktekintélyeknek számítanak, egyetemeken tartanak előadásokat tapasztalataikról, így nem csoda, hogy a Perron család tagjai, miután új otthonukba költözvén egy rendkívül rosszindulatú démon zaklatását kénytelenek elszenvedni, hozzájuk fordulnak segítségért.  Warrenék a helyszínre (mit ad isten, egy indokolatlanul nagy, minden lakott területtől távol eső házba) érkezvén szembesülnek vele, hogy életük legveszedelmesebb kihívásával kell megküzdeniük, minden tapasztalatukra szükségük lesz, hogy az ártó szellemektől megtisztíthassák az elátkozott, sötét, túlvilági erők által uralt helyet (elnézést a közhelyekért, az alapanyag sajnos rákényszerít). 

Felsorolni is nehéz, hány klasszikus idéződik meg a játékidő 112 perce alatt: az Amityville Horror-tól kezdve a Poltergeist-on keresztül, az Ördögűző-n át egészen a már emlegetett Insidious-ig terjed a lista, sőt, Hitchcock madarai is tiszteletüket teszik egy rövidke cameo erejéig, mégis jól szórakozunk, mivel Wan precízen adagolja a feszültséget, ügyesen építi fel a cselekményt, és ha ijesztgetésre kerül a sor, nem fogja vissza magát, sőt, néhol meglepő erővel képes a székhez szegezni a nézőt. 

Felderengenek a fehérre meszelt arcok, bevágódnak az ajtók és érezzük  a jeges fuvallatokat, mindazonáltal nem intézhetjük el unott vállrándítással a kliséhalmozást: működik, hat, pontosan azt kapjuk, amire számítottunk. A színészek, ha nem is alakítanak fergetegeset (erre szerepük nem igazán ad lehetőséget), korrekt munkát végeznek, a kameramunka időnként majdhogynem virtuóz, a zene pedig kifejezetten ízlésesen idézi a nagy elődöket. Külön öröm, hogy a díszletek és a ruhák is a hatvanas éveket elevenítik fel, a hangulat hűen igazodik a választott tematikához.

De.

A The Conjuring minden kockáján érződik, hogy alkotói semmit nem bíztak a véletlenre. Minden túlzottan hatásos: a démon nagyon nagyon gonosz, a bajra utaló jelek szörnyen vészjóslóak, a túlvilági erők támadásai hihetetlenül erőszakosak, a szereplők borzasztóan kiszolgáltatottak. Dekára kimért rettenetet kapunk, az alkotók tudják, mi facsarja össze a szívünket, mi kavarja fel a gyomrunkat. Nem állítanám, hogy átverve érezzük magunkat, hiszen tényleg minden igényünk kielégítésre kerül, a végtermék azonban nem egy kreatív elme látomásának benyomását kelti, pusztán egy tehetséges, szakmájának minden szegletét ismerő, és ismereteit nyereségesen alkalmazni képes iparos lelketlen munkája. Ez persze nem feltétlenül baj: ínséges időket élünk, örülhetünk, ha nem néznek hülyének minket, sőt, igyekeznek megfelelni elvárásainknak, hollywood-i stúdiófilmekhez képest pedig a The Conjuring akár bátornak is nevezhető. 

Mégis jobban érzem magam, ha valaki úgy folytat párbeszédet személyemmel, hogy közben beavat, mit gondol a világról, mik a felfedezései, saját meggyőződései, melyekkel nem is kell feltétlenül egyet értenem, ellentétben azzal, amikor a velem szemben ülő minden gesztusából, mondatából, mozdulatából sugárzik, hogy éreztetni akarja: tudja, mi kell nekem, mit akarok hallani, mit akarok látni, hiszen annyira jól ismer.

Mert ez is a hülyének nézés egy formája, még akkor is, ha alapjában véve jóindulatú.

Példamutató hozzáállás: The House of the Devil filmkritika

A filmek világára, valamint az egyéb, történetmesélésre alkalmas művészeti ágakra, azokon belül is a horror zsánerére különösen igaz, hogy mindent láttunk már legalább egyszer: embert próbáló feladat újat mutatni a kritikus közönségnek, elkerülhetetlen az összehasonlítás más, korábban készült művekkel, ráadásul a befogadást is segíti, ha az alkotás beilleszthető egy adott kasztba, körülírható úgy, hogy valami ismerőshöz viszonyítjuk. A The House of the Devil  (2009) is könnyedén elintézhető lenne sztorijának ismertetése alapján több régóta bevált klisé kreatív újrahasznosításaként, ha megelégedne annyival, hogy szimplán elmesél egy történetet, ijesztget, jobb esetben sokkol, majd megtekintése után egy vállrándítással elfelejthetjük. Hála Istennek (vagy valaki egészen másnak) mi sem áll távolabb tőle, mint a lecke lelketlen felmondása. A The House of the Devil nem egyszerűen horror: filmélmény, a szó minden lehetséges értelmében. 

Az egyetemista Samantha (Jocelin Donahue), hogy új lakásának bérleti díját fizetni tudja, a holdfogyatkozás éjszakáján jelentkezik egy bébiszitter-állásra a titokzatos Mr. Ulman-nál (Tom Noonan hátborzongató alakítása). A lakott területektől meglepően távol eső (egy temető azért szerencsére van a közelben) házba érkezve kiderül, hogy a férfi hazudott: nincs gyermeke, valójában idős anyja mellé keres felügyeletet. A lány, mivel híján van minden ápolói tapasztalatnak, vonakodik elfogadni az állást, ám megbízója rendkívül meggyőző: szinte könyörög neki, hogy maradjon a házban, végül négyszáz dollárt kínál négy órányi munkáért. Samantha gyakorlatiasabb gondolkodású (és nyilván több horrort látott) barátnőjének (Greta Gerwig) figyelmeztetése ellenére elfogadja az ajánlatot, az éjszaka folyamán pedig kiderül, hogy a gyermektelenség korántsem az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban Mr. Ulman finoman szólva nem mondott teljesen igazat.

A történet ennyi, és nem több. Raymond Chandler szerint a jó krimi az, amit akkor is érdemes elolvasni, ha ismerjük a végét. Az, ami ezt a filmet egyedülálló élménnyé teszi, ellenállhatatlanul vonzó atmoszférája, egy pillanatra sem tolakodó filmes utalásai, a humor finom jelenléte, és az emlegetett klisék jó ízléssel történő alkalmazása, melyek együtt olyan ellenállhatatlan elegyet alkotnak, amitől a mű teljes jogú, önállóan megálló, semmi máshoz nem hasonlítható alkotássá válik. Ti West rendező (The inkeepers) első filmjével olyan markáns alkotói világot teremt, amely veterán filmkészítőknek is becsületére válna, mindezt ráadásul úgy, hogy a film megjelenésekor mindössze 29 (nem, nem tévedés: huszonkilenc) éves volt.

A film a 80-as években játszódik, ezzel eleve tisztelegve a horror (egyik) fénykora előtt, de nem a Tarantino-Rodriguez páros grindhouse filmjeinek néhol parodisztikus hozzáállásával, nem idézőjelekkel és kikacsintásokkal, hanem egy az egyben megidézve a korszakot beállításaival, fényeivel, párbeszédeivel, olyannyira hitelesen, hogy a háttértudással nem rendelkező nézőt könnyedén átejtheti (bár nem vagyok az évtized feltétel nélküli rajongója, a zseniálisan kivitelezett főcím alatt a bennem lakó gyerek, aki ebben az időben találkozott először horrorokkal, önfeledten, lelkesen tapsikolni kezdett). Minden díszlet, ruha és helyszín tökéletesen a helyén van, a filmhez készített kamu slágerek simán szólhattak volna a vállon hordozható kazettás magnókból a lakótelepeken, amikor pedig a főszereplő lány táskájából előkerült egy narancssárga szivacsokkal ellátott, fejre illeszthető fülhallgatóval felszerelt bontott tégla méretű walkman, kis híján kicsordultak a könnyeim. Hangsúlyozom, hogy egy pillanatra sem csapunk át paródiába: a rendező nem szimpátiánkat kívánja kivívni azzal, hogy bemutatja, mennyire ciki is volt ez az időszak a répafarmereivel, a borzalmas frizuráival, hanem egyenesen visszarepít az időben, megismertetve velünk a közeget, amit láthatóan szeret és tökéletesen ismer. 

A mozi (nem csak a mai, felpörgetett, agyonvagdosott filmnyelvhez képest) megdöbbentő komótossággal építkezik. Mindenre hagy időt, bízva az atmoszféra erősségében, tudja, hogy azt is szívesen elnézzük, ahogy a lány egyedül sétál az egyetem elhagyatott folyosóin, vagy egyszerűen csak fekszik az ágyában, és várja, hogy szobatársa felébredjen. Az egyedüllét bemutatása rendkívül hangsúlyos, és kiválóan működik: az egész világ üres és fenyegető Samantha körül, magányosan bolyong az utcákon, majd később a ház falai között. West statisztériát szinte egyáltalán nem alkalmaz, ami bravúrosan nyomasztó, túlvilági közeget eredményez. Többször Stanley Kubrick fölülmúlhatatlan Ragyogása, illetve az Alien hibátlan feszültségépítése jutott eszembe a film nézése közben, a legnyilvánvalóbb párhuzam viszont Roman Polanski Rosemary gyermeke című klasszikusával állítható (igen, ennyire jó). Mert a lassan hömpölygő kezdés után feszültségből kapunk bőségesen, az egyre szaporodó baljós előjelek tökéletes időzítéssel követik egymást, hogy a film végén egy véres, eszeveszett, lendületes és letaglózó erejű fináléban kulmináljanak. Bármire is számítsunk a történet ismeretében, a film fölülmúlja minden várakozásunkat, megfejelve egy olyan lezárással, amit egyhamar nem fogunk elfelejteni. A holdfogyatkozás motívuma sem pusztán hangulati elem, minden részlet egy óriási léptékű, globális fenyegetés részeként funkcionál. 

A The house of the devil  klasszikus rémtörténet, mely szabadon bánik a zsáner elemeivel, olyan eleganciával zsonglőrködve a néző elvárásaival, amire csak a legnagyobbak képesek. 

Klasszikus, de tényleg. 

Régen minden jobb volt - Szörnyecskék filmkritika

A hollywoodi horror-vígjátékok a nyolcvanas években élték virágkorukat (Fright night, The monster squad, Ghostbusters), sőt, kis túlzással - és mély szomorúsággal - kijelenthető, hogy szinte kizárólag ekkor léteztek. Az álomgyár manapság hanyagolja a műfajt, néhány üdítő kivételtől eltekintve (a Fright Night remake, például) magas kockázatúként ítéli meg, kiemelkedő alkotásokért a kisebb költségvetésű, gyermeki lelkesedés és horror-rajongás által inspirált darabok között kell keresgélnünk (Shaun of the dead, Attack the block). Nem nehéz kitalálni, miért: biztos rendezői kéz, erős forgatókönyvírói tehetség és a műfaj iránti feltétlen alázat szükségeltetik a két, egymást látszólag teljességgel kizáró állapot, borzongás és nevetés egyidejű kiváltásához. A Gremlins (1984) nyálkásan ragyogó drágaköve a műfajnak, felhőtlenül elszórakoztat, megbotránkoztat, felkavarja a gyomrod, éppen ezért ékes példája azon filmeknek, melyek ma, Hollywoodban egyszerűen nem készülhetnének el.

A teljességgel működésképtelen, hasznavehetetlen, agyament találmányok kitartó gyártásával, valamint ezek kevés sikerrel kecsegtető értékesítésével foglalkozó, kedvesen habókos családapa, Randall Peltzer (Hoyt Axton) egy titokzatos kínai kereskedő boltjában rábukkan az általa tökéletesnek vélt karácsonyi ajándékra: egy szőrös, furcsa hangon énekelgető, hipercuki állatkára, a mogwai-k nemzetségébe tartozó Gizmo-ra. Az idős kínai (Keye Luke) a horribilisnak tekinthető, 200 dolláros ajánlat fejében sem hajlandó megválni az állatkától, így az őt kijátszva, leleményes unokájának (John Louie) segítségével jut a rendkívül lelkes, ám annál felelőtlenebb amerikai család birtokába. A képregényrajzoló Billy (Zach Galligan) azonnal beleszeret a kedves szőrcsomóba, és megfogadja, hogy betartja a tartásához szükséges három, egyszerűnek tűnő szabályt: óvni fogja az erős fénytől, nem hagyja, hogy víz érje testét, valamint semmi esetre sem ad neki enni éjfél után. A fiú könnyelműségének és figyelmetlenségének köszönhetően hamarosan mindhárom szabály megszegésre kerül, és a képeslapra kívánkozó, átlagos, középszerűségének bélyegét büszkén viselő amerikai kisváros karácsonyát a  vérszomjas szörnysereg tébolyult, röhejes rémálommá változtatja.

A film legnagyobb erénye kétarcúságában rejlik: egyfelől élvezhető egyszerű, lendületes, kacagtató családi vígjátékként, másrészt könnyedén értelmezhető az amerikai nyárspolgárság értékrendjének kíméletlen kritikájaként is. A "hazai" autókba kártékony "manókat" rejtő külföldiektől rettegő markológép-kezelő, a rajzfilmszerűen eltúlzott karakterű házsártos, gonosz vénasszony, vagy a kétségbeesetten töketlenkedő, a veszélyre való jó szándékú figyelmeztetést egy legyintéssel elintéző, enyhén alkoholista kisvárosi rendőrök figurái tehetetlenek a rájuk törő, gátlástalan, szemérmetlen, a polgárpukkasztást lételemként alkalmazó szörnyetegek ellen, akiknek vezére (nyilván nem véletlenül) helyes punk-taréjt visel. Csak a kívülálló, menthetetlenül flúgosnak tartott Peltzer-családnak van esélye az idegen (a film során szerencsére nem derül ki, honnan jönnek a mogwai-k) fenyegetés elhárítására. A mindig derűs, férje szerencsétlenkedéseit elnéző szeretettel szemlélő családanya (Frances Lee McCain) gondolkodás nélkül nyúl a tekintélyes méretű konyhakésért, mikor aggasztó zajokat hall az emeletről, majd egy pillanatra sem veszíti el lélekjelenlétét, ahogy szembekerül a kis gusztustalanságokkal: igen kreatív módokon egymás után hármat is legyilkol belőlük. 

Óriási bravúr, ahogy a film a családi összetartás fontosságának hangsúlyozásakor egy pillanatra sem vált negédes, szirupos ízléstelenségbe, nem alacsonyítja ordas közhellyé az egyébként egyszerű, de annál fontosabb üzenetet. A forgatókönyvet jegyző Chris Columbus (Reszkessetek, betörők!) itt kiváló arányérzékről tesz tanúbizonyságot, az érzelmes epizódokat megfelelő mennyiségű, meglepően éj fekete humorral ellensúlyozza (ennek a filmnek köszönhetjük minden idők legröhejesebben könnyfakasztó karácsonyi történetét.)

Joe Dante (Piranha) rendezése ötletes, sodró lendületű, és legfőképpen bátor: a jelenet, mikor a kreatúrák egy idős, beteg hölgy lakásába hatolnak be, majd puszta szórakozásból kivégzik az asszonyt, mai szemmel nézve is brutális (annak ellenére, hogy közben ellenállhatatlanul vicces is).
Nincs menekvés, a szörnyek jönnek, röhögnek, szórakoznak és pusztítanak, egyetlen céljuk a káosz terjesztése, bár ezt nyilván nem tudnák pontosan megfogalmazni. Gonoszságuk nem döntés kérdése, sokkal inkább egyszerű jellemvonás: nincs mit tenni, ők ilyenek. A rádióból megtudhatjuk, hogy a katonaság vízágyúval vonulna ellenük, sajnálatos, hogy ezt a jelenetet végül nem láthatjuk. A film végkicsengésével csak egyetérteni lehet: az amerikai kultúra minden jó szándéka ellenére sem készült fel a csodák befogadására, a Peltzer család, bár tagjai kétségtelenül szívélyesek, nem érdemel ilyen különleges ajándékot. 

Bár emberszereplőink tekintetében sincs okunk panaszra, a show természetesen a szörnyeké: megvalósításuk hibátlan, saját személyiséggel rendelkeznek, taszítóak, perverzek, és végtelenül szimpatikusak. CGI természetesen nyomokban sem fedezhető fel, precízen kivitelezett bábokat láthatunk, és újfent bebizonyosodik, mennyire hatásosak. A filmvégi mozis leszámolás pedig valószínűleg Tartantino-t is megihlette: a Hófehérke vetítését hangos tetszésnyilvánítással díjazó rémsereget nézve könnyen a Becstelen brigantyk náci vezérkarára asszociálhatunk.

A Szörnyecskék - néhány kortársával ellentétben - igen szépen öregedett, mai szemmel is felháborítóan szórakoztató, a beharangozott remake híre pedig senkit ne rettentsen meg: ha az rosszul sikerül, ezt bármikor újranézhetjük.  

Napi videó: The Exorcist (1973) - Blu-ray trailer

A horror napot egy örök klasszikussal zárjuk.

Remek remake: Evil dead filmkritika

Sam Raimi 1981-es klasszikusa horror-mérföldkő, megkerülhetetlen hivatkozási alap, bálványozott kultfilm, nem véletlen, hogy rajongói teljes egyetértésben háborodtak fel a remake-ről szóló első pletykák szárnyra röppenésekor. A leggyakrabban hangoztatott (és általában teljesen jogos) érv ilyenkor a "Minek?", hiszen egy, a maga nemében hibátlan műről van szó, generációk kedvencéről, bármikor újranézhető klasszikusról, amit az újraforgatással csak elrontani lehet. A VHS-hőskorszak idején kis hazánkban "Az erdő szelleme" címen futó alkotással kapcsolatban ismeretségi körömben két álláspont képviselteti magát: akik megjelenésekor látták a filmet, és azonnal a hatása alá kerültek, jeleneteket idéznek belőle, és a mai napig emlékeznek a zsigeri rettegésre, amit kiváltott, ezért bármit elnéznek neki (jómagam közéjük tartozom), illetve azok, akik a mai horrorkínálaton szocializálódva finoman kétkedő fejcsóválással reagálnak említésére, hibaként róva fel a mára kétségtelenül elavult maszkokat, effekteket, illetve a karakterek jellemrajzának majdnem teljes hiányát. Raimi minimális költségvetésből hozta össze saját forgatókönyvén alapuló rémálmát (érdekesség, hogy a vágásban Joel Cohen - igen, az a Coen - segítette), egyedüli fegyvere a filmkészítéssel szembeni teljes elhivatottsága, megszállottsága volt, ami meg is látszik a végeredményen: az Evil dead nyaktörő sebességgel száguldó, vérengző hullámvasút, egyetlen percnyi nyugalmat sem engedélyez nézőjének, felháborít és leteper, hogy aztán kifacsarva üldögélj a foteledben azon töprengve, vajon miért volt ez olyan baromi jó neked. De tudod, hogy jó volt.

Fede Alvarez  rendező Raimi-vel, és a Juno forgatókönyvéért Oscar-díjjal jutalmazott Diablo Cody-val karöltve nekiültek, hogy ezt a monolitot a mai néző ízléséhez igazítsák, stílszerűen mondva "vérfrissítést" alkalmazzanak rajta, és (kezdeti ellenérzéseimet legyűrve) örömmel jelenthetem, hogy sikerrel jártak. 

Öt fiatal érkezik egy sűrű erdő közepén álló faházba, hogy egyiküket, Mia-t (Jane Levy) megszabadítsák évek óta tartó drogfüggőségétől. Hamarosan megtudjuk, hogy egyszer már elvégeztek vele egy hasonló kísérletet, de az kudarcba fulladt: a lány nyolc órát bírt ki szenvedélye nélkül, majd feladván a küzdelmet, visszaesett. A házban rejtélyes, kellemetlen szag terjeng, a vérmaszatos pinceajtót feltárva pedig a fiatalok egy rejtélyes szertartás nyomaira bukkannak, ami minden épeszű ember számára elegendő indokot szolgáltatna arra, hogy máshol folytassák a drogprevenciós programot, ám hőseink természetesen maradnak, és inkább elkezdik lakhatóvá varázsolni a helyet. Mia annak rendje és módja szerint produkálja az elvonási tüneteket, majd elhagyja a házat, miközben az erősen bölcsész küllemű Eric (Lou Taylor Pucci) a pincében talált bőrkötésű (khmm...) könyv tanulmányozásába kezd. A könyv megnyitja a Pokol kapuit, az elszabadult démon pedig megszállja Mia testét, hogy visszatérvén a házba megkezdje eszeveszett, véres tombolását...

A filmet a "valaha készült legvéresebb stúdiófilm"-ként reklámozzák, és sátáni kacajjal kísért kárörömmel jelenthetem, hogy a marketingesek ebben az esetben nem hazudnak.Törnek a csontok, szakad a hús és ömlik a (szó szerinti) vérzivatar, a kamera nem fordul el, mindent kíméletlenül megmutat, hogy teljes valójában élhessük át a terror minden pillanatát. Független gore-filmeknek is becsületére válna az a gyomorforgató mészárszék, ami elszabadul a házban, a démoni erő földöntúli hatalma kézzelfoghatóan rémületes, nincs kegyelem, nincs megnyugvás, száguldunk a Pokol felé megállíthatatlanul. Az effektek kiválóak, a CGI-mentes megvalósítás dicséretre méltó, és bámulatosan hatásos. Karlevágáson, szögbelövővel, illetve tükörszilánkkal elvégzett arcplasztikán és vasrúddal való hosszadalmas ütlegelésen keresztül van itt minden, amit soha nem akartál látni, ráadásul olyan kíméletlenül precíz tálalásban, ami esélyt sem hagy rá, hogy ne vedd komolyan. Egyes kritikusok hiányolták a filmből az eredetiben jelen lévő humort, ám ez a humor szerintem csak a film második része, illetve az Army of Darkness ismeretében érzékelhető, emlékeim szerint a film első megtekintésekor én egyáltalán nem nevettem, sőt, meggyőződésem, hogy Raimi célja sem a felhőtlen szórakoztatás volt.

A forgatókönyvön teljes mértékben érezhető a téma iránti alázat, illetve a törekvés az eredeti film karakterkezelési hiányosságainak kiküszöbölésére. A drogfüggőség végre racionális magyarázatot ad arra, társai miért nem veszik észre Mia átalakulását, miért gondolják elvonási tünetnek a megszállottság szimptómáit, illetve az ápolóként dolgozó Olivia (Jessica Lucas) figuráján keresztül megindoklásra kerül az is, miért nem hagyják el a házat a bajok kezdetekor. A szereplőknek végre vannak motivációi, érdekeik, felszínre kerülnek múltbéli sérelmeik, melyek mind a történet kibomlását, az események logikus menetének fenntartását szolgálják. Kiemelném, hogy mind a ruhák, mind pedig a díszletek bizonytalanságban tartják a nézőt azt illetően, pontosan milyen korban járhatunk, ami ad egyfajta grandiózus egyetemességet a történetnek. Az alkotók igyekeznek kerülni a tinihorrorok általános kliséit, a "nincs térerő" problematikát, a "váljunk külön, mert úgy levadászhatóbbak vagyunk" fordulatokat, illetve szerencsés módon a női szereplők nem szilikon-csodák, a férfiak nem tökéletesen kigyúrt szépfiúk, sőt, a szexualitás teljes egészében hiányzik a filmből, vagy ha mégis előkerül, messze nem abban a vonatkozásban, amire számítani lehetne. Nem állítom, hogy nincsenek dramaturgiailag necces megoldások (mert leszoktatás ide-vagy oda, tényleg minek maradtok egy olyan házban, ahol csupa vér a padló és macskatetemek lógnak a pince mennyezetéről), de a film képes rá, hogy elfogadtassa a történések realitását, sőt, néhol bravúrokra is képes azzal, hogy elhiteti: "igen, ez itt egy klisé, most pontosan az történik, ami a horrorfilmekben szokott", majd a következő pillanatban csavar rajta egy nagyot, és sikeresen megdöbbent.

Mindent összevetve az új Evil dead talán nem számíthat akkora kultstátuszra, mint elődje, de kétségtelen, hogy másodpercek alatt beszippantó éjsötét atmoszférája, szereplőinek hiteles motivációi, valamint a kegyetlenkedések bemutatásának teljes kompromisszummentessége messze kiemeli az átlagos horrorfilmek alvadt vértengeréből. 

EVIL DEAD megjelenés

A horrorklasszikus remake-je 2013. 07. 17-étől lesz elérhető DVD\BLU-RAY formátumban. Kritika a filmről hamarosan.

Kritika: „Zozók” a köbön (Marc Forster: Z világháború)

Max Brooks azonos című dokumentarista interjúkötete adta a zombi blockbuster alapötletét. A Marc Forster (Szörnyek keringője, 2001) által filmre vitt adaptáció igen lazán kapcsolódik a könyvhöz, csupán néhány karakter emlékeztet minket a forrásra.

A film körüli botrány (a premier csúszása, a Magyarországon felvett részek kihagyása, a forgatókönyv és a film befejezésének módosításai) ellenére sem sikerült elriasztani a nézőket. Szerencsére! Az alkotás ugyanis nagyon is megállja a helyét. Aki gore horrort vár, annak csalódnia kell, ám a véres jelenetek ignorálása mellett egy izgalmas produkciót láthatunk, melyben a horror elemek egyesülnek egy családi dráma és sci-fi műfaji sajátosságaival.

A világra lecsapó zombi invázió története egy család hányattatásai köré szerveződik. Az apának, Gerrynek (Brad Pitt), az ENSZ alkalmazottnak nincsenek világmegmentő hajlamai, pusztán a családja biztonságban tartása érdekében vállalja a küldetést, hogy egy virológussal karöltve megpróbálja felkutatni a globális járvány eredetét és mibenlétét.

Az akció alig kezdődik el, máris kudarcba fullad.  Ez a legmeglepőbb fordulat a filmben. Még el sem jutnak a bázisra, a virológus, akitől a megoldást várjuk, meghal. Gerrynek így néhány őrültségnek tűnő ötletet követve, a fél világot körbeszelve, sikerül eljutnia a megoldáshoz, végül rájön a támadással szembeni immunisság okára. Kiemelendő, hogy Brad Pitt karaktere és játéka egyformán emberi és szimpatikus, ahogyan az is, hogy a film hőseit nem félistenként ábrázolják (lásd a virológus esetét). A történet és a megvalósítás is hiteles. Például rendkívül életszerű, mikor Gerryt halottnak vélve, a családját a biztonságos hajóról egy kevésbé biztonságos helyre deportálják.

Pici negatívum, hogy az MTV videóklipjein való szocializálódásom ellenére is sok volt számomra az első 20 perc, amikor a város közepén lévő dugóban vesztegelőket (köztük a főszereplő családot) zombiraj lepi el. A gyorsmontázsok és a 3D együtt nem hagy időt a szemnek/agynak az információ feldolgozására, így a követhetőség határán táncol. Értem én a művészi intenciót, hogy a káosz megjelenítését/átérezhetőségét fokozza a kézi kamera alkalmazása és annak erőteljes rángatása, de számomra ez a cselekmény és a különböző terek összeolvasásának rovására ment. Szerencsére Forster nem esett túlzásba, a kezdeti káosz elül, fokozatosan csökken a vágások száma, kialakul egy egyensúly és egy harmonikus tempó. Ha tehetném (és fogom is) 2D-ben nézném újra a filmet, valószínűleg úgy másképp hat az ominózus jelenetsor.

Zombi film révén szépen felsorakoznak a tipikus zsánerelemek, mint a fogyasztói társadalomkritikát szimbolizáló,  bevásárlókocsival rohangáló eszét vesztett tömeg. Vagy az, hogy a kritikus helyzetben a modern technika és a fegyverek is csődöt mondanak. A túlélők így kénytelenek visszanyúlni az „ősi” eszközökhöz pl.: magazint ragasztanak az alkarjukra, a fegyver végére egyszerű szikszalaggal rögzített kést vagy baseballütőt használnak. A zombik ellen a fejlövés hatásos, de a testek elégetése az egyedüli biztos módszer a fertőzöttek  végleges likvidálására. Ezek a példányok már nem csak Romero zombijaihoz képest gyorsultak fel, hanem ifjabb társaikhoz képest is turbó sebességre kapcsoltak. Az átalakulási idő: 12 sec, a tempójuk pedig elképesztően gyors. Persze nem csak az őrült rajzás képeit látjuk, a zombiknak van egy úgynevezett szunnyadó állapotuk, így örömteli módon nem maradt ki - a rengeteg CGI-vel készült kép mellett - azok az „igazi” arcának megmutatása sem. A lassabb, szunnyadó zombik révén lehetőségünk van egészen közelről is látni egy példányt (akivel Gerry néz farkasszemet). A zsáner sémája alapján a vallás is kritikai élt kap. A film promótálása során sokat bemutatott CGI jelenetben, amikor a fallal körülvett (akkor még) zombimentes övezetben - a zsidók kántálása odavonzza az ellenséget - egymáson felkapaszkodva átjutnak a biztosnak hitt gáton. Ritka, de tanulságos eset arról, amikor a vallás (az ima) nem segít. Sőt!        

A film nagy meglepetése, hogy tökéletesen vérmentes. Annyira az, hogy még a karlevágós jelenetnél sincs vér, egyszerűen elrántják a kamerát és a csonkot sem mutatják. Fura, mert az a nézői beidegződés, hogy ezeket meg kell mutatni. Most már az a meglepő, ha valamit nem láthatunk. (Filmtörténeti szempontból érdekes lehet összevetni korábbi gyakorlattal, hol lehetett az a pont, ahonnan az a természetes, hogy a kamera mindent láttat.) A Z világháború több ponton is játszik a befogadói elvárással, amikor valamit felvezet, de végül nem mutat meg. Összességében azt mondhatom, hogy érdemes megnézni Forster alkotását, nem csak zombi film fanoknak, ám szigorúan 2D-ben. Akinek tetszett, annak jó hír, hogy a nyitott vég és a sajtó is arról árulkodik, hogy lesz folytatás.