2014. március 5., szerda

Kritika: A vér nem válik vízzé (Lars von Trier: A nimfomániás II., 2013)

Az alkoholista egy kisebb mérgezés után józanul ébred. A mellette heverő üvegért nyúl, nagyot kortyol. Kicsit meglepetten veszi tudomásul, hogy akkor sem érez semmit, miután kiürült az üveg. Tovább iszik. Azon kapja magát, hogy elfogyott az összes pia a lakásban, de továbbra sem érez semmit. Lemegy a boltba, hogy alkoholt szerezzen magának. Megissza, vár, de semmi. Több nap, hónap telik el így. Kísérletezni kezd magasabb alkoholtartalmú italokkal, nagyobb mennyiségekkel. Egyiknek sincs hatása, mintha immunissá vált volna. Évek múlva a teste már kezdi feladni a küzdelmet a mértéktelen szeszfogyasztással. Véreznek a belső szervei. Ő tovább iszik. Közben a körülötte élők azt mondják, hogy baj van vele. Függő.
 
 Kép forrása: Vertigo Média
Joe-nak hasonló helyzettel kell megküzdenie A nimfomániás második részében azzal a különbséggel, hogy ő nem alkoholista, hanem mint tudjuk szexfüggő (egyébként ezt a kifejezést kikéri magának, szívesebben nevezi magát nimfomániásnak). A Seligman-nak mesélt történet ott folytatódik, hogy Joe nemi szerve tökéletesen érzéketlen lesz. Ekkor már Jerome-mal él monogám kapcsolatban, sőt egy nem tervezett terhességből gyermekük is születik. A feszültség és a frusztráltság folyamatosan fokozódik kettejük közt, mert Joe továbbra is kielégíthetetlen szexuális étvággyal bír, amely az érzékeinek visszaszerzéséért folytatott reménytelen küzdelemben ráadásul meghatványozódik. Jerome szabad utat enged a nőnek, így Joe kísérletezésbe kezd. 
A második részben körülbelül ezen a ponton vesz át Charlotte Gainsbourg Stacy Martin helyét.  A színésznők cseréje szerencsére hamar bekövetkezik, és Gainsbourg végre megtölti tartalommal a karaktert.
A fenti alkoholista analógiát követve a magasabb alkoholtartalmú italt Joe számára egy ismeretlen fekete férfi jelenti. Az aktus izgalmát pedig a köztük lévő nyelvi akadályoktól várja. A nő nem kevés fáradságot beleölve leszervezi a randit az idegen afrikaival. A találkozás ígéretesen indul. Az izgalmat növeli, hogy a motelbe Joe legnagyobb meglepetésére két férfi érkezik, így a mennyiségek növelésével való kísérletezés is adott. A feszültséget tovább fokozza, hogy a férfiak folyamatosan vitatkoznak valamin, amit sem Joe, sem mi, nézők nem értünk (nincs feliratozva a dialógus, ennek hatására a néző is átérzi a kiszolgáltatottságot). Vetkőztetni kezdik a nőt. Rövidesen kiderül a vita tárgya. A szituáció meglehetősen morbid, ahogy a két fekete férfi anyaszült meztelenül, meredező hímvesszővel áll egymással szemben, és azon tanakodnak, melyik testnyílás kié legyen. Végül a sikertelen aktussal az érzékeinek visszaszerzése is meghiúsul. A nimfomániás azonban nem adja fel. Ekkor kerülnek előtérbe a szexuális perverziók és devianciák. 
Időközben kiderül, hogy Seligman azért olyan jó hallgatóság Joe szexualitásban tobzódó önvallomásához, mert a nő tökéletes ellentéte: nemcsak aszexuális, de szűz is. Azért képes a történeteket tudományos analógiákkal, tankönyvszerű hasonlatokkal kiegészíteni, mert azok nem hatnak rá zsigerileg. Ennek megfelelően a második részben is bőven kapunk Triertől tanulnivalót, amelyet Seligman által közvetít.
A nő 12 évesen átélt első orgazmusának kapcsán Seligman például szakrális dimenzióba emeli az elmondottakat. A téma miatt kikerülhetetlen freudi elméleteket pedig több helyütt is középpontba állítja. A perverziókkal és a szexuális elfojtásokkal kapcsolatban Seligman explicit módon idézi Freudot, amikor a polimorf szexualitásról tart kiselőadást. Implicit utalásként megjelenik a két legelemibb és legősibb ösztön, az élet- és a halálösztön, amelyek a szado-mazochizmus kapcsán merülnek fel. Ehhez hasonló módon kerül képbe a kasztrációs félelem is. A freudi elképzelésben nyílt sebként értelmezett vaginára, Joe vérzésig, szó szerint sebesre dörzsölt nemi szerve utal.[1]
 
 
Kép forrása: Vertigo Média

A következő állomás az orgazmuskészség visszanyeréséhez a szadistához, egy bizonyos K-hoz (Jamie Bell) vezet. Ennek a találkozásnak köszönhetjük a film legerősebb és legsokkolóbb jeleneteit, amelyekben Gainsbourg hátborzongatóan hiteles. Minden egyes izzadtságcseppjével, a félelemmel ugyanakkor izgatottsággal teli mikrorezdüléseivel, húsba vágó feszültséget teremt. A perverziókban való megmártózás azonban beláthatatlan következményekkel jár. A függőség erősebbnek bizonyul az anyai ösztönöknél, és felbomlik a család intézménye. Egyértelmű, hogy Joe az anyaságban nem tud kiteljesedni. Azt érzi, hogy a gyermeke nem viszonozza a szeretetét. Ez a fordulat kiszámítható, szinte várjuk, hogy mikor következik be. Trier már korábban megágyaz az eseménynek, hiszen a természetes szülést bevallottan a szexuális érzékek esetleges további romlása miatt kerüli el a nő. A gyermek iránti áldozathozatal megtagadását szimbolizálja a Joe általa kért programozott császár.
A család elvesztése után a munkahelyén is közlik Joe-val, hogy szexfüggősége miatt nemkívánatos személynek minősül. Ultimátumot kap: mivel társadalmilag veszélyesnek ítélik, kezeltetnie kell magát. Joe mindent megtesz. A szexfüggők terápiás csoportját is látogatja, megpróbál a mások által jónak vélt útra térni. Az önterápia során a magány, az elszigeteltség legsötétebb mélységeibe merül. Az önkeresés útja önmaga újradefiniálása felé vezet. Joe beint az összes intézménynek, hátat fordít a munkahelyének és a társadalomnak is. A társadalmon kívülre helyezkedik, és L (Willem Dafoe) segítségével illegális pénzbehajtóként kamatoztatja K-tól szerzett tudását.
Kép forrása: Vertigo Média

Trier a filmben erősen tabudöntögető témákról folytat diskurzust a két főhős szűrőjén keresztül. Ilyen például az, amikor Joe „negro”-nak nevezi a partnereit, amivel okot ad Seligman-nak a politikai korrektség fogalmának kifejtésére. Joe a józan paraszti ész logikája mentén érvel, amely meggyőzőbbnek hat, mint Seligman érvei. Nem érti miért vérlázító a nevén nevezni a dolgokat. Meglepő, hogy Triert ennek kapcsán még nem vádolták meg, hogy rasszista gondolatokat adott a szereplői szájába. Ráadásul a pedofília témája is megjelenik, amelyről szintén elég nehéz határsértés nélkül beszélni.
Trier most is folyamatosan reflektál önmagára, idéz az Antikrisztusból (2009), sőt olyan botrányfilmekre is utal, mint A zongoratanárnő (2001) vagy Salo, avagy Sodoma 120 napja (1975). Az utóbbi filmben elhangzó perverz történeteket Joe kelti életre, amikor a pénzbehajtás során szexuális tartalmú sztorikkal akar szemmel látható hatást, sőt vallomást kicsikarni egy „ügyfélből”.
A visszaemlékezés történetében az utolsó csavar magyarázatot ad arra, miért és hogyan került Joe a Seligman lakása közelében lévő sikátorba. A konklúziót Seligman összegzi továbbra is analitikus és objektív módon. Ebben rámutat a patriarchális társadalom azon hibáira is, miszerint ha egy nő szereti a szexet, vagy netán félrelép, akkor azt kurvának bélyegzik, míg egy férfinál ugyanez teljesen elfogadott.
A tökéletesen színre vitt keretes szerkezet olyannyira pontos, hogy a film zárlatában, éppen úgy, ahogy a nyitányban, az utolsó pár képkocka elsötétedik. Nem látjuk mi történik, csak auditív módon érzékeljük Seligman és Joe közös éjszakájának végkimenetelét. A csattanó annak ellenére, hogy kiszámítható (már az első rész első fél órája után lehet rá számítani), mégis tartogat meglepetést, mert nagyot sikerül ütni vele. A végefőcím dalválasztása különösen hatásosra sikerült, és telitalálat, hogy Charlotte Gainbourg énekli.
A rendező A nimfomániással olyan mindenkit érintő élethelyzetekről mesél, mint a szerelem, a féltékenység, az anyaság vagy a magány. Egyúttal olyan örökérvényű kérdéseket is feltesz, mint amilyen nemi identitásé. Vagy, hogy létezik-e monogám párkapcsolat? Mik az ember fizikai és lelki tűréshatárai/korlátai? Hogy hol a nő helye a világban? Vagy, hogy a függő társadalmi kirekesztése megoldást nyújt-e az addikció problémájára? És persze beszél a választási lehetőségekről. Vállaljuk-e, elfogadjuk-e magunkat, bármennyire rossznak is bélyegez meg minket a társadalom? Ki tudunk-e, ki akarunk-e bújni a bőrünkből?
Kép forrása: filmnews.hu
A film különlegessége abban áll, hogy mindezt a függőség nagyítóján keresztül mutatja be, és a szélsőségek felé tolja el. A megvalósítás, a függőség brutálisan valós ábrázolása vagy a pornográfia ez esetben azért nem vádolhatóak öncélúsággal, mert azt bizonyítják, milyen hasznos eszközök is lehetnek arra, hogy a mindannyiunkat érintő egzisztenciális problémákat sokszorosára nagyítva, láthatóvá tegyék az emberek számára. Az általános érvényű mondanivalóhoz Trier többnyire olyan kifejezési eszközöket választ, hogy az örökre beégjen a tudatunkba. Ezt lehet hatásvadászatnak is nevezni, szerintem művészi szabadság. 




[1] Freud szerint a kisfiúk (egy ideig) azt gondolják, hogy minden embernek pénisze van. A női nemi szervet pedig úgy értelmezik, hogy az tulajdonképpen levágott pénisz, vagyis a vagina egy nyílt seb.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése