Kritika: A vér nem válik vízzé (Lars von Trier: A nimfomániás II., 2013)

Az alkoholista egy kisebb mérgezés után józanul ébred. A mellette heverő üvegért nyúl, nagyot kortyol. Kicsit meglepetten veszi tudomásul, hogy akkor sem érez semmit, miután kiürült az üveg. Tovább iszik. Azon kapja magát, hogy elfogyott az összes pia a lakásban, de továbbra sem érez semmit. Lemegy a boltba, hogy alkoholt szerezzen magának. Megissza, vár, de semmi. Több nap, hónap telik el így. Kísérletezni kezd magasabb alkoholtartalmú italokkal, nagyobb mennyiségekkel. Egyiknek sincs hatása, mintha immunissá vált volna. Évek múlva a teste már kezdi feladni a küzdelmet a mértéktelen szeszfogyasztással. Véreznek a belső szervei. Ő tovább iszik. Közben a körülötte élők azt mondják, hogy baj van vele. Függő.

 

 Kép forrása: Vertigo Média

Joe-nak hasonló helyzettel kell megküzdenie A nimfomániás második részében azzal a különbséggel, hogy ő nem alkoholista, hanem mint tudjuk szexfüggő (egyébként ezt a kifejezést kikéri magának, szívesebben nevezi magát nimfomániásnak). A Seligman-nak mesélt történet ott folytatódik, hogy Joe nemi szerve tökéletesen érzéketlen lesz. Ekkor már Jerome-mal él monogám kapcsolatban, sőt egy nem tervezett terhességből gyermekük is születik. A feszültség és a frusztráltság folyamatosan fokozódik kettejük közt, mert Joe továbbra is kielégíthetetlen szexuális étvággyal bír, amely az érzékeinek visszaszerzéséért folytatott reménytelen küzdelemben ráadásul meghatványozódik. Jerome szabad utat enged a nőnek, így Joe kísérletezésbe kezd. 

A második részben körülbelül ezen a ponton vesz át Charlotte Gainsbourg Stacy Martin helyét.  A színésznők cseréje szerencsére hamar bekövetkezik, és Gainsbourg végre megtölti tartalommal a karaktert.

A fenti alkoholista analógiát követve a magasabb alkoholtartalmú italt Joe számára egy ismeretlen fekete férfi jelenti. Az aktus izgalmát pedig a köztük lévő nyelvi akadályoktól várja. A nő nem kevés fáradságot beleölve leszervezi a randit az idegen afrikaival. A találkozás ígéretesen indul. Az izgalmat növeli, hogy a motelbe Joe legnagyobb meglepetésére két férfi érkezik, így a mennyiségek növelésével való kísérletezés is adott. A feszültséget tovább fokozza, hogy a férfiak folyamatosan vitatkoznak valamin, amit sem Joe, sem mi, nézők nem értünk (nincs feliratozva a dialógus, ennek hatására a néző is átérzi a kiszolgáltatottságot). Vetkőztetni kezdik a nőt. Rövidesen kiderül a vita tárgya. A szituáció meglehetősen morbid, ahogy a két fekete férfi anyaszült meztelenül, meredező hímvesszővel áll egymással szemben, és azon tanakodnak, melyik testnyílás kié legyen. Végül a sikertelen aktussal az érzékeinek visszaszerzése is meghiúsul. A nimfomániás azonban nem adja fel. Ekkor kerülnek előtérbe a szexuális perverziók és devianciák. 

Időközben kiderül, hogy Seligman azért olyan jó hallgatóság Joe szexualitásban tobzódó önvallomásához, mert a nő tökéletes ellentéte: nemcsak aszexuális, de szűz is. Azért képes a történeteket tudományos analógiákkal, tankönyvszerű hasonlatokkal kiegészíteni, mert azok nem hatnak rá zsigerileg. Ennek megfelelően a második részben is bőven kapunk Triertől tanulnivalót, amelyet Seligman által közvetít.

A nő 12 évesen átélt első orgazmusának kapcsán Seligman például szakrális dimenzióba emeli az elmondottakat. A téma miatt kikerülhetetlen freudi elméleteket pedig több helyütt is középpontba állítja. A perverziókkal és a szexuális elfojtásokkal kapcsolatban Seligman explicit módon idézi Freudot, amikor a polimorf szexualitásról tart kiselőadást. Implicit utalásként megjelenik a két legelemibb és legősibb ösztön, az élet- és a halálösztön, amelyek a szado-mazochizmus kapcsán merülnek fel. Ehhez hasonló módon kerül képbe a kasztrációs félelem is. A freudi elképzelésben nyílt sebként értelmezett vaginára, Joe vérzésig, szó szerint sebesre dörzsölt nemi szerve utal.[1]

 

 

Kép forrása: Vertigo Média

A következő állomás az orgazmuskészség visszanyeréséhez a szadistához, egy bizonyos K-hoz (Jamie Bell) vezet. Ennek a találkozásnak köszönhetjük a film legerősebb és legsokkolóbb jeleneteit, amelyekben Gainsbourg hátborzongatóan hiteles. Minden egyes izzadtságcseppjével, a félelemmel ugyanakkor izgatottsággal teli mikrorezdüléseivel, húsba vágó feszültséget teremt. A perverziókban való megmártózás azonban beláthatatlan következményekkel jár. A függőség erősebbnek bizonyul az anyai ösztönöknél, és felbomlik a család intézménye. Egyértelmű, hogy Joe az anyaságban nem tud kiteljesedni. Azt érzi, hogy a gyermeke nem viszonozza a szeretetét. Ez a fordulat kiszámítható, szinte várjuk, hogy mikor következik be. Trier már korábban megágyaz az eseménynek, hiszen a természetes szülést bevallottan a szexuális érzékek esetleges további romlása miatt kerüli el a nő. A gyermek iránti áldozathozatal megtagadását szimbolizálja a Joe általa kért programozott császár.

A család elvesztése után a munkahelyén is közlik Joe-val, hogy szexfüggősége miatt nemkívánatos személynek minősül. Ultimátumot kap: mivel társadalmilag veszélyesnek ítélik, kezeltetnie kell magát. Joe mindent megtesz. A szexfüggők terápiás csoportját is látogatja, megpróbál a mások által jónak vélt útra térni. Az önterápia során a magány, az elszigeteltség legsötétebb mélységeibe merül. Az önkeresés útja önmaga újradefiniálása felé vezet. Joe beint az összes intézménynek, hátat fordít a munkahelyének és a társadalomnak is. A társadalmon kívülre helyezkedik, és L (Willem Dafoe) segítségével illegális pénzbehajtóként kamatoztatja K-tól szerzett tudását.

Kép forrása: Vertigo Média

Trier a filmben erősen tabudöntögető témákról folytat diskurzust a két főhős szűrőjén keresztül. Ilyen például az, amikor Joe „negro”-nak nevezi a partnereit, amivel okot ad Seligman-nak a politikai korrektség fogalmának kifejtésére. Joe a józan paraszti ész logikája mentén érvel, amely meggyőzőbbnek hat, mint Seligman érvei. Nem érti miért vérlázító a nevén nevezni a dolgokat. Meglepő, hogy Triert ennek kapcsán még nem vádolták meg, hogy rasszista gondolatokat adott a szereplői szájába. Ráadásul a pedofília témája is megjelenik, amelyről szintén elég nehéz határsértés nélkül beszélni.

Trier most is folyamatosan reflektál önmagára, idéz az Antikrisztusból (2009), sőt olyan botrányfilmekre is utal, mint A zongoratanárnő (2001) vagy Salo, avagy Sodoma 120 napja (1975). Az utóbbi filmben elhangzó perverz történeteket Joe kelti életre, amikor a pénzbehajtás során szexuális tartalmú sztorikkal akar szemmel látható hatást, sőt vallomást kicsikarni egy „ügyfélből”.

A visszaemlékezés történetében az utolsó csavar magyarázatot ad arra, miért és hogyan került Joe a Seligman lakása közelében lévő sikátorba. A konklúziót Seligman összegzi továbbra is analitikus és objektív módon. Ebben rámutat a patriarchális társadalom azon hibáira is, miszerint ha egy nő szereti a szexet, vagy netán félrelép, akkor azt kurvának bélyegzik, míg egy férfinál ugyanez teljesen elfogadott.

A tökéletesen színre vitt keretes szerkezet olyannyira pontos, hogy a film zárlatában, éppen úgy, ahogy a nyitányban, az utolsó pár képkocka elsötétedik. Nem látjuk mi történik, csak auditív módon érzékeljük Seligman és Joe közös éjszakájának végkimenetelét. A csattanó annak ellenére, hogy kiszámítható (már az első rész első fél órája után lehet rá számítani), mégis tartogat meglepetést, mert nagyot sikerül ütni vele. A végefőcím dalválasztása különösen hatásosra sikerült, és telitalálat, hogy Charlotte Gainbourg énekli.

A rendező A nimfomániással olyan mindenkit érintő élethelyzetekről mesél, mint a szerelem, a féltékenység, az anyaság vagy a magány. Egyúttal olyan örökérvényű kérdéseket is feltesz, mint amilyen nemi identitásé. Vagy, hogy létezik-e monogám párkapcsolat? Mik az ember fizikai és lelki tűréshatárai/korlátai? Hogy hol a nő helye a világban? Vagy, hogy a függő társadalmi kirekesztése megoldást nyújt-e az addikció problémájára? És persze beszél a választási lehetőségekről. Vállaljuk-e, elfogadjuk-e magunkat, bármennyire rossznak is bélyegez meg minket a társadalom? Ki tudunk-e, ki akarunk-e bújni a bőrünkből?

Kép forrása: filmnews.hu

A film különlegessége abban áll, hogy mindezt a függőség nagyítóján keresztül mutatja be, és a szélsőségek felé tolja el. A megvalósítás, a függőség brutálisan valós ábrázolása vagy a pornográfia ez esetben azért nem vádolhatóak öncélúsággal, mert azt bizonyítják, milyen hasznos eszközök is lehetnek arra, hogy a mindannyiunkat érintő egzisztenciális problémákat sokszorosára nagyítva, láthatóvá tegyék az emberek számára. Az általános érvényű mondanivalóhoz Trier többnyire olyan kifejezési eszközöket választ, hogy az örökre beégjen a tudatunkba. Ezt lehet hatásvadászatnak is nevezni, szerintem művészi szabadság. 

---

[1] Freud szerint a kisfiúk (egy ideig) azt gondolják, hogy minden embernek pénisze van. A női nemi szervet pedig úgy értelmezik, hogy az tulajdonképpen levágott pénisz, vagyis a vagina egy nyílt seb.



Kritika: Szex mindhalálig! (Lars von Trier: A nimfomániás I., 2013)

Lars von Trier egy öntörvényű zseni, aki azért engedheti meg magának, hogy ne érdekelje senkinek a véleménye, mert elképesztően tehetséges és egyedi alkotó. Ezt bizonyítja legújabb filmje, A nimfomániás is. Az mű első része végre megérkezett.

Kép forrása: www.magyarnarancs.hu

A film a szexfüggő Joe-ról (Charlotte Gainsbourg) szól, akinek történetét együtt ismerhetjük meg az őt megmentő Seligman-nal (Stellan Skarsgard). A rendező az utóbbi két filmjének (Antikrisztus, Melankólia) nyitányát egyaránt aláfestő klasszikus zenéről Rammsteinre, a lassításról és az állóképekről pedig hosszú beállításra váltott. A várakozást fokozza, hogy a kezdő képsorokat egy több percig kitartott fekete blank és néma csönd előzi meg, ami hatásosan vezeti fel a sikátor kövezetén fekvő, összevert Joe látványát.

Miután Seligman felajánlja segítségét és lakását a láthatóan rossz állapotban lévő Joe-nak, igyekszik megtudni, a nő hogyan juthatott idáig. Joe némi vonakodás után feltárja életének minden apró részletét, nemiségének felfedezésétől, szexualitásának kibontakozásán át, a nimfománia kialakulásáig. A visszaemlékezés során egy asszociációs lánc bomlik ki előttünk. Joe-t a Seligman tapétájába akasztott horog segíti a történet vázának felépítésében, amelyben nagy szerepet kap egy bizonyos sport: a horgászat. Nem nehéz követni a pecázás analógiáját abban a történetben, amelyben Joe (a fiatalkori énjét Stacy Martin alakítja) barátnőjével, B-vel fogadást köt (egy csomag cukorkában), hogy ki tud több férfivel lefeküdni egy vonatút alatt.

Kép forrása: www.filmtrailer.hu

Trier, ahogy az utóbbi két filmjében, most sem tudott elszakadni Tarkovszkij varázslatos képeinek újradefiniálástól, illetve a jeles rendező gyakran használt motívumainak (pl.: erdő) és természetszeretetének történetbe emelésétől. Az erdő motívuma jellemzően a lány érzelmes oldalának bemutatásakor tűnik fel, mindig olyankor, amikor a számára igazán fontos férfiakkal való kapcsolatába enged betekintést. Az egyik az apja (Christian Slater), akivel kislány korában az erdőt járják, a másik pedig Jerome (Shia LaBeouf). A fiú iránt érzett plátói szerelme akkor nyer viszonzást, amikor szokásos erdei sétáján sokadszor (hosszú idő után) újra találkoznak.

A nőnek különböző tárgyak (pl.: egy desszert villa is) visszahoznak valamit a múltból, minden újabb történettel önnön aljasságát próbálja bizonyítani Seligman-nak. A férfi meglepően racionálisan és objektíven kezeli a hallottakat, és minden történetből megragadja valami, amihez talál egy hasonlatot a természetből, a művészetből vagy a klasszikus zenéből, és ezek segítségével próbálja meg értelmezni az eseményeket.

Azzal, hogy a férfi folyamatosan analizál, és különböző értelmezéseket próbál ráhúzni a nő történeteire, tulajdonképpen a nézői tevékenységet reprodukálja. A Seligman által felvetett analógiák képileg is megjelennek előttünk, formanyelvileg az oktatófilmekre jellemző dokumentarista hozzáállást képviselik. A rendező sokszor dolgozik önreflexív elemekkel: egyszer a vászonra „rajzolja” a parkolás megfelelő szögét, másszor osztott képmezővel operál. Ezeket az elidegenítő képsorokat a narráció következetesen vezeti végig a nő emlékképeivel párhuzamosan (vagy azokba oltva).

 

A lány szüzességének elvesztése (három lökés előröl, öt hátulról) Seligman-nak a Fibonacci-számokat jutatja eszébe. Joe-nak Bach polifonikus zeneszerkesztése (a három szólam) három meghatározó szeretőt idéz fel, akik egyszerre voltak jelen az életében. (Az egyiküket, Jaguárt zseniális filmtörténeti utalással mutatja be a rendező. Hieronim Neumann Muybridge beállításait imitálva készítette el Zoopraxiscope című filmjét. Ez a rövidfilm elevenedik meg azokban a képsorokban, amelyekben Jaguár egy számegyenes mentén, enyhén szaggatott mozgással, meztelenül halad át a fekete-fehér vásznon, újra és újra.) Seligman párhuzamai olykor Joe szerint is adekvátak, olykor pedig túl elvontak, elrugaszkodottak. Mindenesetre a férfi tudományos analógiái és a nő testi vonatkozású történetei szépen felelgetnek egymásra. Így a férfi nem csak a kommentátor, az értelmező, a pap és a pszichológus szerepét vállalja magára, hanem minden tudomány ismerőjeként a ráció, az intellektus megtestesítője lesz. A nő pedig a testet, a szexualitást és az ösztönöket képviseli.   
 

Kép forrása: Port.hu

 

Ezzel olyan tudományos magaslatokig és pszichoanalitikus mélységekig jutunk, ami felvetheti a kérdést: hogy jön ide a pornó. Egyrészt Trier mindig is vonzódott a szex valós megmutatásához (már az Idiótákban is volt explicit aktus). Másrészt amennyiben abban gondolkodott, hogy szexszel mindent el lehet adni, akkor jogos volt pornóba csomagolni a tananyagot. Ezzel azokat is becsalta a moziba, akik nem ismerik a munkásságát. A nagy érdeklődés nyilván a film körüli botránynak és marketingkampánynak is köszönhető, mivel már a megjelenés előtti évben folyamatosan szórták a (hír)morzsákat a filmből a pornóra éhes nézők elé, így A nimfomániásról valószínűleg még az is hallott, aki Trier nevéről még soha életében nem.

 

A pornóból mára gyakorlatilag kiölték a narratívát, vagy legalábbis minimálisra csökkentették, mert senkit sem érdekelt a körítés, csak a tiszta akció. A rendező megfordította ezt a gyakorlatot: egy összetett történetet mesél el egy beteg emberről, egy betegség pszichológiájáról, sőt mi több tudományos diskurzust folytat matematikáról, irodalomról és komolyzenéről, pornójelenetekkel. Valószínűleg, akik csak az utóbbira voltak kíváncsiak, azok csalódtak, mert itt elég sok a körítés, ráadásul a bemutatott aktusok sem tipikusan olyanok, melyek meghoznák az ember kedvét a testi örömökhöz. (Egyébként az is kérdéses, hogy miért számított bárki az utóbbira, hiszen Charlotte Gainsbourg, a főszereplő, bár csodálatos művész, de nem egy klasszikus szexszimbólum.)

Számos felvetés szólt arról, hogy a filmben látott jelenetek messze állnak a pornótól. Ami a műfaji határokat illeti, nem árt tisztán látni, hiszen még ha össze is csúsznak az erotikus filmnek és a pornónak a körvonalai, tagadhatatlan, hogy A nimfomániásban vannak pornográf jelenetek, attól függetlenül, hogy a korábbi híreszteléssel ellentétben nem a színészeket, hanem a dublőröket látjuk szex közben. Elvégre erotikus filmben többnyire nem mutatnak nemi szerveket, pláne nem aktus vagy felláció közben, itt viszont a néző egy komplett phallosz-montázst is megcsodálhat.

 

Emellett fontosnak tartom kiemelni, hogy a mozikba nem a Trier által megálmodott verzió került, gyakorlatilag látatlanban áldását adta a producerek által jóváhagyott és szelektált anyagra. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a kritikusok a szórakoztató és a könnyen befogadható jelzőkkel illették A nimfomániást. A film alapvetően nem okozott csalódást azzal, hogy szinte könnyednek tűnik a rendező korábbi munkáihoz képest. A benne rejlő finom, de meglehetősen groteszk humor pedig kifejezetten jól oldja az egyébként meglehetősen súlyos tematikát. Aki szemérmességgel vádolja a filmet, annak sem kell aggódnia, a második résszel Trier jóval mélyebbre fog vinni a függőség mocskos bugyraiba, és bizonyára a rendezői változat sem fog csalódást okozni.

Kritika: Insidious 2 - A gonosz háza

James Wan rendező az Insidious első részével bizonyította, hogy eredetiséggel ugyan nehezen vádolható, de kétségtelenül ért az atmoszféra teremtéshez, tudja, mivel hozhatja a frászt sokat látott közönségére. A film működött, annak ellenére, hogy fináléja a misztikum felesleges túlmagyarázása, és a túlvilág fapados megjelenítésének (köd+sötétség+falfehérre sminkelt színészek) okán meglehetősen esetlenre, néhol megmosolyogtatóan együgyűre sikeredett. Következő munkája, a horrorklisék sorozatát újrahasznosító The Conjuring hatásosan fejlesztette tovább ezt a vonalat, egyedi hanggal ugyan továbbra sem rendelkezett, a rémületkeltést viszont professzionálisan (sőt, mondhatni steril precizitással) művelte. A fanyalgók már ekkor megállapíthatták, hogy Wan leginkább marketingesként alkot maradandót, rendezői kézjegy helyett hidegvérrel kimódolt ijesztgetésekben jeleskedik, azt azonban pontosan tudja, miként lehet egyetlen filmmel megalapozni egy jövőbeni franchise-t. Tulajdonképpen nincs is különösebb bajom ezzel, a filmgyártás nyilvánvalóan iparág, termékekkel, melyek a fogyasztói igények felmérése után azok kielégítésére kell, hogy törekedjenek. A The Conjuring komoly bevételi sikerei világosan mutatják, hogy ezek az igények tökéletesen kielégítésre kerültek, a horror továbbra is számíthat a nézők figyelmére, a gondok akkor kezdődnek, mikor a film erényei többé nem képesek palástolni, hogy távolról sem műalkotással, csak egy lelketlen, nyerészkedési szándékból konstruált pénzverdével van dolgunk.


Stephen King (ő később is előkerül) Tortúra című remeklésének Annie Wilkes-e nehezményezi, mikor kedvenc sorozatának főszereplőjét egy epizód végén az alkotók a halálba taszítják, majd a következő részben megváltoztatják a befejezést, csak hogy a széria tovább haladhasson. Annie fel van háborodva, amiért átverték, hiszen mindenki világosan láthatta, hogy a szereplő elhalálozott, miféle mocskos húzás az, hogy egyszerűen feltámasztják, mintha mi sem történt volna. Az Insidious lezárása a maga módján igen hatásosra sikeredett, csakhogy úgy, abban a formában nehezen lett volna folytatható. Semmi baj, gondolhatta Wan, az a lezárás tulajdonképpen kétértelmű, tegyünk úgy, mintha nem egészen az történt volna, amire a nézők gondoltak. Picit megvariáljuk a jelenetet, más oldalról közelítünk felé, és tessék: zavartalanul folytatódhat a rémüldözés. Hát, nem egészen.

A kísértetjárás rejtélyei óhatatlanul elveszítik misztikumukat, ha túlmagyarázzuk őket. A Gonosz addig igazán félelmetes, míg jelenléte csak sejthető, abban a pillanatban, hogy alakot ölt, könnyen nevetségessé válhat. Az első epizódban is gyermeteg együgyűséggel ábrázolt síron túli világ most még inkább kiemelt szerephez jut, hőseink ide-oda rohangálnak a valóságok között, szabályok közé kényszerítik a megismerhetetlent, ily módon kiölve belőle mindent, ami félelmetes. Ezek a szabályok ráadásul kizárólag a forgatókönyv fordulatainak előrelendítését szolgálják, az írók kényük-kedvük szerint alakítgatják őket, a logika és ésszerűség beáldozásra kerül a minél csavarosabb történet érdekében. Az események több szálon futnak, fárasztóan túlbonyolítottak, és minden kikényszerített sokkeffekt ellenére tökéletesen érdektelenek. Van egy bizonyos határ, amin túl már csak unottan legyintesz, ha egy szereplő sokadjára mondja rémülettől kikerekedő szemekkel, hogy: "Van valaki a hátad mögött". A film nem egy ponton önmaga paródiáját nyújtja, a drámaiság röhejességégbe, az iszonyat nevetségességbe fullad. Lopni lehet jó ízléssel, visszafogottan, és vérlázító pofátlansággal is: a fináléban Patrick Wilson konkrétan Jack Torrance-t alakítja, nem lepődtem volna meg, ha elsüt egy "Here's Johnny!"-t is. Az előzményben komikus mellékszereplőkként feltűnő, paranormális jelenségeket kutató páros kis híján főszereplővé avanzsál, ráadásul erősen úgy tűnik, hogy a franchise ezentúl rájuk, illetve a szellemként velük tartó Elise karakterére fókuszál majd: ha így történik, távol maradásom a továbbiaktól teljes mértékben garantált.

A film legnagyobb bűne, hogy leleplezve Wan kártékony ténykedését, sablonos eszköztárát, utólag is hitelteleníti korábbi filmjeinek kétségtelen pozitívumait. Ez az ember nem szerelmese, pusztán kizsákmányolója a horrornak, cinikus élősködője a műfajnak, ami kitermelte. Az Insidious 2 komolyan vehetetlenné, vásári mutatvánnyá silányítja az elemeket, amik miatt annyira lehet szeretni egy horror-t, ennél pedig nem nagyon létezik súlyosabb vétek.

Kritika: Utazás Darjeelingbe

Wes Anderson Grand Hotel Budapest című munkája márciusban érkezik a hazai mozikba. Várjuk szeretettel, annak ellenére, hogy a forgatás kezdetekor szállingózó hírekkel ellentétben végül nem nálunk készült, az okkal remélt irgalmatlan sztárparádé helyett csak egy zavarodott Bruce Willis rohangált fővárosunk utcáin, a végeredményt (Die Hard 5) elnézve ráadásul ő is jobban tette volna, ha inkább otthon marad. Szomorúságunkat enyhítheti, hogy Anderson filmjét így nem érheti el a hazánkban forgatott nemzetközi produkciókat sújtó egyetemes balszerencse (magyarán szólva: valószínűleg jó lesz), ráadásul a közelgő premier kiváló indokot szolgáltat a rendező korábbi munkáinak górcső alá vételére (nem mintha egy Wes Anderson film újranézésére mindenáron okot kellene keresni).

Történetünk a következő: három testvér (Owen Wilson, Adrien Brody és Jason Schwartzman) apjuk halála után egy évvel felkerekednek, hogy egy India meseszerű tájain keresztülvezető vonatút során rendezzék kapcsolatukat, és felkutassák kolostori magányt választó, rég nem látott édesanyjukat. Ennyi. De persze sokkal több. 

A filmben India Anderson alternatív univerzumának szerves részévé válik, a rendező saját képére formálja az alapban is egzotikus környezetet, felmutatja ugyan a helyi sajátosságokat, mégis az az érzésünk, mintha szereplőink csetlése-botlása egy életnagyságú Futrinka utca díszletei között zajlana. A markáns, összetéveszthetetlen képi világ aprólékos megmunkáltsága sokadjára is képes ámulatba ejteni nézőjét, minden részlet végtelen gonddal megtervezett, a közeg mégsem rideg, vagy zavaróan elidegenítő. Anderson folyamatosan ugyanazt a filmet rendezi, ám ez esetében nem beszűkültségből, a kreativitás hiányából fakad, sokkal inkább tökéletesen kiforrott alkotói elképzelésekről árulkodik. Filmjei olyanok, mintha egy meleg szívű, kedves, optimista Stanley Kubrick rendezte volna őket, a Grand Hotel Budapest előzetesét látva elkerülhetetlenek a Ragyogás-párhuzamok. Színészeit is különös helyzetbe hozza, mivel hibátlan játékuk ellenére sohasem egy karaktert, "csak" egy világsztárt látunk, aki pillanatnyilag éppen egy Wes Anderson filmben szerepel. Ez azonban semmit nem von le a végeredmény értékeiből: egyik kezével távol tartja a nézőt a filmtől, a másikkal viszont átkarolja a vállát, maga mellé ülteti, mintha azt mondaná: "Nézd már, ez a Bill Murray milyen vicces figura", és mi vigyorogva bólogatunk, mert tényleg az. A filmjeiből sugárzó élet-és emberszeretet ellenére a szentimentalizmustól szerencsés módon idegenkedik, hősei minden esetben minimum furcsa, ha nem egyenesen kattant figurák, gyakran függő, instabil személyiségek, akik a történések hatására privát, ennél fogva kisszerű, de átélhető és felemelő megváltásélményben részesülnek. 

A megváltás-motívum az Utazás Darjeelingbe esetében is tökéletesen nyilvánvaló, a szereplők saját elmondásuk szerint is spirituális utazáson kívánnak részt venni, ráadásul olyannyira törekednek erre, hogy észre sem veszik, valójában milyen régóta is tart. A szimbólumok (a súlyos csomagok, melyeket kénytelenek cipelni, maga az utazás, az ismeretlen tájak felfedezése) pofonegyszerűek, de hatásosak, könnyen értelmezhetők, akár a legjobb mesékben. A humor szakadatlan jelenlétét váratlanul komoly drámaiság ellenpontozza, szívfájdítóan erőteljes jelenetek simulnak a könnyed, tulajdonképpeni tét nélküliségük ellenére is elragadó epizódok közé. Ha végképp kilátástalannak érzed helyzeted, ha a hullámok összecsapnak a fejed felett, úgy érzed, a világ túlnőtt rajtad, szállj ki: vegyél egy nagy levegőt, csinálj valami őrültséget, várj, amíg a vonat újra fölvesz.

Wes Anderson nem állítja, hogy az Élet valami óriási jelentőségű, komoly, felelősségteljes tetteket követelő, grandiózus esemény lenne. 

Csupán a legnagyobb dolog, ami történhet velünk.  

Kritika: Sex, drugs & MONEY (Martin Scorsese: A Wall Street farkasa, 2013)

Él a földön egy ember, akit Jordan Belfortnak hívnak. Nos, ő nem az az ember, aki azért írta meg a saját történetét és adta el a jogokat Martin Scorsesenek, mert írói ambíciókra szeretne törni. Az évek során kicsit szofisztikálódott, de a legnagyobb (a pénztől való) függőségét feladni képtelen úr, hogy úgy mondjam újfent jövedelmező vállalkozásba fektetett be. Folytatja, amihez a legjobban ért: pénzt csinál.

Egyébként valószínűleg tényleg egy zseni ez a pali, hiszen a film egy gigantikus méretű, és elég ütősre sikerült (ön)reklám az önsegélyező előadásaihoz, amit a pénzkeresésről tart. Ráadásul pofátlanul bátor. Valódi csoda, hogy még nem lincselték meg, hiszen nem kevés haragosa lehet az egykori befektetőinek számát tekintve. Emellett pedig bizonyára remekül szórakozott és nosztalgiázott a filmben bemutatott végtelen trippeken. Ha Ozzy Osbourne nem emlékszik a ’80-as évekre, Belfortnak nem kéne a ’90-esekre. Úgy tűnik Jordannek volt némi sütnivalója, hogy a mérhetetlen narkózás ellenére, nem csak, hogy elég sok mindent fel tudott idézni azokból az időkből, de egy céget is vezetett, és megcsinálta az amerikai álmot.

No de ne szaladjunk ennyire előre. A három órás eposzban Scorsese egy fiatal és tehetséges férfi életének legemlékezetesebb korszakát mutatja be a felemelkedéstől, a bukásig. A fentiek tudatában úgy érzem nem véletlen, hogy a Leonardo DiCaprio által alakított Belfort a (saját) történet(ének) narrátora.  A Wall Streeten kezdő Belfortot nem ejti kétségbe, hogy karrierje kezdetének első napján becsődöl a tőzsde. Egy, az előzőhöz képest szervezetlen, kicsi, nagyon vidéki, ellenben totálisan illegális kereskedést folytató Long Island-i brókercégnél folytatja pályáját. Remek értékesítői vénával van megáldva, és ezt hamar kamatoztatja is. A gátlástalan hazugság pedig rengeteg pénzt hoz. Saját céget alapít, Stratton Oakmont néven, amelybe piti bűnöző barátait (mindegyikőjük fő profilja, hogy füvet árul) szervezi be, köztük a vérfertőző házasságban élő Donnie-t (Jonah Hill). Belfortot elképesztő szónoki képessége egy vallási vezetőhöz teszi hasonlatossá, egy apró különbséggel: az ő istene a pénz. A vállalkozás sikeressége révén a főhős hatalmas vagyonra tesz szert, amit nem sajnál kurvákra, kokainra és egy bizonyos Quallude nevű „csoda”gyógyszerre költeni. A barna feleséget dögös szőkére (Margot Robbie) cseréli, és olyan mértéktelen partizásba kezd, amiből nem kis teljesítmény élve kikeveredni. Ahhoz, hogy ez mégis sikerült, és bár nem önként, de feladta hedonista életvitelét, nagyban hozzásegítette egy FBI ügynök egyre fokozódó jelenléte. És némi börtönben teniszezés is. 

A kép forrása: player.hu

A film nagyon ravasz, mert olyan drámai dolgokon enged visítva röhögni, amiken jóérzésű ember nem szokott. Így a teljes játékidőre legálisan lehet bárki akkora gennyláda, mint amilyen a főhős, és ez meglepően felemelő és felszabadító érzés egyszerre. A karakterek sekélyességét, tahóságát és kifejezetten nem PC (politikailag korrekt) gondolkodásmódját, azok a zseniális és vicces jelenetek igazolják, amelyekben úgy tiporják sárba más emberek méltóságát, ahogy senki. Ilyen az a felejthetetlen párbeszéd, amely a törpékről tartott meetingen hangzik el, vagy az, amikor az egész iroda előtt az egyik női alkalmazott fejét nyírják kopaszra (mondanom sem kell a nő pénzért vállalja mindezt, amit szilikon finanszírozására fordít). Azt pedig bizton állíthatom, hogy a jelenet, amelyben a betiltott szer hatására Belfort egyből a „szélütéses fázisba” esik, és több percen keresztül kúszik nyáladzva a Lamborghini felé, kultikus lesz. 

A kép forrása: origo.hu

DiCaprióról eddig is tudtuk, hogy színészi kvalitásait nem túlzás az isteni jelzővel illetni, de itt egyszerűen elképesztően elmebeteg a hatalommániás Belfort szerepében. Ő a hisztis kisfiú, akit arcon kell önteni egy pohár hideg vízzel, az átszellemült rétor, aki bárkit képes manipulálni és a segítségre szoruló szánalmas drog- és szexfüggő egy személyben. Alakításáért tegnap megérdemelten vehette át a legjobb színésznek járó Golden Globe-díjat.

A Wall Street farkasa sok mindenről szól, csak sokszor nem lehet figyelni a nevetéstől. Mivel a rendező szerencsére humoránál volt, így nem megy bele semmilyen moralizálásba, csupán úgy mutat be egy gusztustalanul önző embert, hogy nem tudunk rá haragudni. Újabban szinte divat lett azzal vádolni Scorseset, hogy már nem a régi, és önmagához méltatlan filmeket alkot. Nos, ez a feltételezés felveti a kérdést: Mihez képest? (Sokan örülnének, ha tehetségükből "csak" ennyire futná.) Tény, hogy nem A Wall Street farkasa a valaha volt legjobb filmje a rendezőgéniusznak, de hogy ez a legviccesebb, az biztos.

Trágár?

Igen.

Na és? 

Ajánló: Az élet filozófiája. (Rémi Bezançon: A legszebb dolog, 2011)

Ha van valaki, aki egy harmonikus kapcsolatot is képes fenekestül felforgatni, az egy harmadik fél. Jelen esetben egy gyerek.

A személyes érintettség talán kicsit megnehezíti, hogy objektíven nyilatkozzak erről a filmről, mindenesetre minden gyermekvállalás előtt álló vagy azt fontolgató párnak kötelezővé tenném. Persze lehet, hogy a látottak már csak a vég felől érezhetők át (újra), amikor már túl van az ember egy s máson, no de erről kicsit később…

Barbara (Louise Bourgoin) épp a doktori disszertációját írja filozófiából, amikor megismerkedik a videotékában dolgozó Nicolassal (Pio Parmai). Egymásba szeretnek, összeköltöznek, és a szerelem hevében kitalálják: jó lenne egy gyerek. Az eredményre nem kell sokat várni, és innen indul az igazi bonyodalom: mert hát szép is a szerelem meg az ösztönök, de Barbara ekkor döbben rá, hogy tulajdonképpen sosem rajongott a gyerekekért, a leendő apuka pedig ideje nagy részét a lövöldözős videojátékaival és képregény-olvasással tölti, vagyis még mindketten totálisan éretlenek a feladatra. A másik felismerés, hogy egzisztenciális szempontból is alkalmatlanok, hiszen a lakás kicsi, a nő még tanul, a férfi pedig nem keres túl fényesen.

Kép forrása: Port.hu

A legszebb dolog műfaja dramedy (a komédia és a dráma fúziója), ennek megfelelően humoros és komoly egyszerre. Az ideális arányt a rendező, Rémi Bezancon remekül találta el, akkor vicces amikor kell, és akkor mély amikor az helyén való. A megfelelően időzített komikummal jól oldja a drámai helyzeteket. A műfaji keveredéssel egyben reprodukálja a hormonok hullámvasútján útnak indított nő hangulatingadozásait is, aminek kivitelezése bravúros egy férfi rendezőtől.

Végre egy történet, ami nem csupa rózsaszín nyál, és nem is az a fajta vígjáték, ahol minden helyzet teljesen abszurd. Ebben a tematikában ez a film áll a legközelebb a realitáshoz, amihez nagyban hozzájárult, hogy a forgatókönyv alapja Eliette Abecassis önéletrajzi ihletésű regénye volt: hitelesen és jó érzékkel mutatja meg két ember kapcsolatának különböző fázisait, valamint az anyává válás nehézségeit a terhességtől a gyermekkel való együttélésig. (Mondjuk az kicsit valószerűtlen, hogy a videotékás srác csak úgy „öltönyös állást” kap, mert eldöntötte, és máris lesz pénzük nagyobb lakásra, de ez persze csak kötözködés.) Találó és éles a kontraszt a kapcsolat kezdetének és a pár abszolút elhidegülésének bemutatása között: hogyan jutunk el a filmes klisével kezdődő szerelmes kergetőzésekből, egymás összefestékezéséből oda, hogy: „Ne bámuld a nőket!” A felhőtlen boldogságból, a szürke valóságba.

Noha a történet Barbara szemszögéből van elmesélve, sem e tény, sem a témaválasztás ellenére nem mondanám, hogy kifejezetten női film lenne. Mindenkinek érdemes megnéznie: vagy azért mert még nem látott közelről gyereket, de főhőseinkhez hasonlóan valamilyen „különös” okból szeretne, vagy azért mert van neki. A film azt a rózsaszín illúzióbuborékot pukkasztja ki, amiben a babák puhák, illatosak, és csak gügyögni kell nekik, amiben a várandós nő úgy van ábrázolva, mint aki a boldogságtól és áhítattól elváltozott arccal naphosszat a hasát simogatja, és amiben a család egy gyermekkel lesz végre egység. Mert a valóságban a babák nem mindig illatosak, nem hagynak aludni, sírnak és te nem tudod mitől. A nők pedig hánynak, híznak és szexet akarnak. Rengeteg szexet! És persze már akkor, amikor a férfi csak arra tud gondolni, hogy vajon mit érzékelhet mindebből a gyerek. És igen, van, hogy nem kovácsolódik családdá három ember. Van, hogy a gyerek miatt bekövetkező változásokat nem tudják feldolgozni.

A filmről azonban korántsem mondható, hogy pesszimista lenne, sokkal inkább életszerű. Erőssége a hitelességben és a zseniális színészi alakításokban rejlik. A szülés jelenet például rendkívül valószerű. A nő nem ordítva érkezik a kórházba, ahogy a legtöbb filmben szoktak, és nem szül meg perceken belül, amint beérnek. Itt látható, ahogy telik az idő. Szokatlanul pontosan és aprólékosan van bemutatva a folyamat. A rendező egyáltalán nem finomkodik a részletek pőre ábrázolásával, a jelenet mégis rendkívül megható.

Ebben a filmben minden benne van, ami ki szokott maradni ebben a témában: hogyan alakul át a nő saját testéhez való viszonya a terhesség és a szülés hatására, itt van inkontinencia, anyós-para, és feltűnnek a „szoptatás nácik” (tejklub) is. Kitűnően van ábrázolva a modern kori anya, aki mindenre rákeres a neten (pl. babakocsi-törésteszteket néz), felváltva olvassa Nietzsche és Locke műveit, a Miért sír a gyerek című könyvvel, miközben minden pózban és helységben képes aludni és szoptatni, mialatt az egész lakásban eluralkodik a kupleráj, és ő tökéletesen egyedül érzi magát. Persze lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért nem boldog, hiszen aki anya, annak boldognak kell lennie. Úgyhogy nincs más hátra, gyerekfelvigyázót kerít, és leissza magát. Csúnyán!

A történet szépen bontja ki és ábrázolja az emberi viszonyokat és azok változásait, és nem csak a párét, de Barbara saját szüleihez és a gyerekéhez való kapcsolatát is. Csak mellékszálként tűnik fel az anyós, de rendkívül találó a Barbara és a közte fokozódó konfliktus bemutatása. Egy fél mondatból, egy pillantásból is tökéletesen érted, hogy mi történik. A legkülönfélébb szituációkat képes érthetően tömöríteni. Az egyik ilyen jelenet az, amikor a reggelinél Barbara lehányt pólóját látva Nico megkérdezi: „Csak ez az egy pólód van?” Mire a nő: „Csak egy agysejted van?” Ez elsőre viccesnek tűnik, mégis több mindent mond el erről az életszituációról, sokkal több van mögötte. A film azért (is) nagyszerű, mert nincs túlmagyarázva, ami a színészek kivételes munkáját (is) dicséri. Főleg a főszerepben látható (a női szemmel is káprázatosan gyönyörű) Louise Bourgoin játékát érdemes kiemelni, aki elképesztően valósan és megrendítően formálja meg Barbara szerepét (ráadásul mindezt úgy teszi, hogy nincs gyermeke). Ha ez a nő sír, attól a néző is garantáltan fog. Egyetlen szemvillanásában benne van a düh, a megvetés, az elkeseredettség és a mértéktelen szeretetéhség egyszerre.

A látszat ellenére ez egy összetett és nem is olyan könnyű darab, tele filmes utalásokkal, amely éppúgy szól az anyává válásról, az önmagunk kereséséről, mint az emberi kapcsolatok változásairól. Legfőképp persze arról, mit is jelent a legszebb dolog, ami valaha történhet velünk, aminek/akinek az érkezésére lehetetlen felkészülni.

Ajánló: David Lynch: Lost Highway - Útvesztőben (1997)

Nyomasztó és félelmetes élmény, brutális filmzenével!

David Lynch klasszikusát ma (2013.12. 23.) 22:00-tól vetíti a Film Mánia csatorna.

A filmmel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy aki szigorúan ragaszkodik a tér- és időkontinuum megbonthatatlanságához, a racionális és egzakt válaszokhoz, az nyugodtan elfelejtheti minden korábbi elképzelését a világról. Ebben a műalkotásban ugyanis minden törvényt áthágnak, amit át lehet.

A hasonmás fogalmát újraértelmezve vannak szereplők, akik ugyanúgy néznek ki, de nem ugyanazok és vannak, akik testet cserélnek. Nem egyszerű, de egy biztos: "Dick Laurent is dead."

Íme egy zseniális jelenet, amelyben Mr. Eddy megtanít az etikus vezetői magatartásra.

Avagy hatásos tanmese a leszorításról:

Főszerepben: Patricia Arquette, Bill Pullman és Balthazar Getty.