Kritika: Sex, drugs & MONEY (Martin Scorsese: A Wall Street farkasa, 2013)

Él a földön egy ember, akit Jordan Belfortnak hívnak. Nos, ő nem az az ember, aki azért írta meg a saját történetét és adta el a jogokat Martin Scorsesenek, mert írói ambíciókra szeretne törni. Az évek során kicsit szofisztikálódott, de a legnagyobb (a pénztől való) függőségét feladni képtelen úr, hogy úgy mondjam újfent jövedelmező vállalkozásba fektetett be. Folytatja, amihez a legjobban ért: pénzt csinál.

Egyébként valószínűleg tényleg egy zseni ez a pali, hiszen a film egy gigantikus méretű, és elég ütősre sikerült (ön)reklám az önsegélyező előadásaihoz, amit a pénzkeresésről tart. Ráadásul pofátlanul bátor. Valódi csoda, hogy még nem lincselték meg, hiszen nem kevés haragosa lehet az egykori befektetőinek számát tekintve. Emellett pedig bizonyára remekül szórakozott és nosztalgiázott a filmben bemutatott végtelen trippeken. Ha Ozzy Osbourne nem emlékszik a ’80-as évekre, Belfortnak nem kéne a ’90-esekre. Úgy tűnik Jordannek volt némi sütnivalója, hogy a mérhetetlen narkózás ellenére, nem csak, hogy elég sok mindent fel tudott idézni azokból az időkből, de egy céget is vezetett, és megcsinálta az amerikai álmot.

No de ne szaladjunk ennyire előre. A három órás eposzban Scorsese egy fiatal és tehetséges férfi életének legemlékezetesebb korszakát mutatja be a felemelkedéstől, a bukásig. A fentiek tudatában úgy érzem nem véletlen, hogy a Leonardo DiCaprio által alakított Belfort a (saját) történet(ének) narrátora.  A Wall Streeten kezdő Belfortot nem ejti kétségbe, hogy karrierje kezdetének első napján becsődöl a tőzsde. Egy, az előzőhöz képest szervezetlen, kicsi, nagyon vidéki, ellenben totálisan illegális kereskedést folytató Long Island-i brókercégnél folytatja pályáját. Remek értékesítői vénával van megáldva, és ezt hamar kamatoztatja is. A gátlástalan hazugság pedig rengeteg pénzt hoz. Saját céget alapít, Stratton Oakmont néven, amelybe piti bűnöző barátait (mindegyikőjük fő profilja, hogy füvet árul) szervezi be, köztük a vérfertőző házasságban élő Donnie-t (Jonah Hill). Belfortot elképesztő szónoki képessége egy vallási vezetőhöz teszi hasonlatossá, egy apró különbséggel: az ő istene a pénz. A vállalkozás sikeressége révén a főhős hatalmas vagyonra tesz szert, amit nem sajnál kurvákra, kokainra és egy bizonyos Quallude nevű „csoda”gyógyszerre költeni. A barna feleséget dögös szőkére (Margot Robbie) cseréli, és olyan mértéktelen partizásba kezd, amiből nem kis teljesítmény élve kikeveredni. Ahhoz, hogy ez mégis sikerült, és bár nem önként, de feladta hedonista életvitelét, nagyban hozzásegítette egy FBI ügynök egyre fokozódó jelenléte. És némi börtönben teniszezés is. 

A kép forrása: player.hu

A film nagyon ravasz, mert olyan drámai dolgokon enged visítva röhögni, amiken jóérzésű ember nem szokott. Így a teljes játékidőre legálisan lehet bárki akkora gennyláda, mint amilyen a főhős, és ez meglepően felemelő és felszabadító érzés egyszerre. A karakterek sekélyességét, tahóságát és kifejezetten nem PC (politikailag korrekt) gondolkodásmódját, azok a zseniális és vicces jelenetek igazolják, amelyekben úgy tiporják sárba más emberek méltóságát, ahogy senki. Ilyen az a felejthetetlen párbeszéd, amely a törpékről tartott meetingen hangzik el, vagy az, amikor az egész iroda előtt az egyik női alkalmazott fejét nyírják kopaszra (mondanom sem kell a nő pénzért vállalja mindezt, amit szilikon finanszírozására fordít). Azt pedig bizton állíthatom, hogy a jelenet, amelyben a betiltott szer hatására Belfort egyből a „szélütéses fázisba” esik, és több percen keresztül kúszik nyáladzva a Lamborghini felé, kultikus lesz. 

A kép forrása: origo.hu

DiCaprióról eddig is tudtuk, hogy színészi kvalitásait nem túlzás az isteni jelzővel illetni, de itt egyszerűen elképesztően elmebeteg a hatalommániás Belfort szerepében. Ő a hisztis kisfiú, akit arcon kell önteni egy pohár hideg vízzel, az átszellemült rétor, aki bárkit képes manipulálni és a segítségre szoruló szánalmas drog- és szexfüggő egy személyben. Alakításáért tegnap megérdemelten vehette át a legjobb színésznek járó Golden Globe-díjat.

A Wall Street farkasa sok mindenről szól, csak sokszor nem lehet figyelni a nevetéstől. Mivel a rendező szerencsére humoránál volt, így nem megy bele semmilyen moralizálásba, csupán úgy mutat be egy gusztustalanul önző embert, hogy nem tudunk rá haragudni. Újabban szinte divat lett azzal vádolni Scorseset, hogy már nem a régi, és önmagához méltatlan filmeket alkot. Nos, ez a feltételezés felveti a kérdést: Mihez képest? (Sokan örülnének, ha tehetségükből "csak" ennyire futná.) Tény, hogy nem A Wall Street farkasa a valaha volt legjobb filmje a rendezőgéniusznak, de hogy ez a legviccesebb, az biztos.

Trágár?

Igen.

Na és? 

Ajánló: Az élet filozófiája. (Rémi Bezançon: A legszebb dolog, 2011)

Ha van valaki, aki egy harmonikus kapcsolatot is képes fenekestül felforgatni, az egy harmadik fél. Jelen esetben egy gyerek.

A személyes érintettség talán kicsit megnehezíti, hogy objektíven nyilatkozzak erről a filmről, mindenesetre minden gyermekvállalás előtt álló vagy azt fontolgató párnak kötelezővé tenném. Persze lehet, hogy a látottak már csak a vég felől érezhetők át (újra), amikor már túl van az ember egy s máson, no de erről kicsit később…

Barbara (Louise Bourgoin) épp a doktori disszertációját írja filozófiából, amikor megismerkedik a videotékában dolgozó Nicolassal (Pio Parmai). Egymásba szeretnek, összeköltöznek, és a szerelem hevében kitalálják: jó lenne egy gyerek. Az eredményre nem kell sokat várni, és innen indul az igazi bonyodalom: mert hát szép is a szerelem meg az ösztönök, de Barbara ekkor döbben rá, hogy tulajdonképpen sosem rajongott a gyerekekért, a leendő apuka pedig ideje nagy részét a lövöldözős videojátékaival és képregény-olvasással tölti, vagyis még mindketten totálisan éretlenek a feladatra. A másik felismerés, hogy egzisztenciális szempontból is alkalmatlanok, hiszen a lakás kicsi, a nő még tanul, a férfi pedig nem keres túl fényesen.

Kép forrása: Port.hu

A legszebb dolog műfaja dramedy (a komédia és a dráma fúziója), ennek megfelelően humoros és komoly egyszerre. Az ideális arányt a rendező, Rémi Bezancon remekül találta el, akkor vicces amikor kell, és akkor mély amikor az helyén való. A megfelelően időzített komikummal jól oldja a drámai helyzeteket. A műfaji keveredéssel egyben reprodukálja a hormonok hullámvasútján útnak indított nő hangulatingadozásait is, aminek kivitelezése bravúros egy férfi rendezőtől.

Végre egy történet, ami nem csupa rózsaszín nyál, és nem is az a fajta vígjáték, ahol minden helyzet teljesen abszurd. Ebben a tematikában ez a film áll a legközelebb a realitáshoz, amihez nagyban hozzájárult, hogy a forgatókönyv alapja Eliette Abecassis önéletrajzi ihletésű regénye volt: hitelesen és jó érzékkel mutatja meg két ember kapcsolatának különböző fázisait, valamint az anyává válás nehézségeit a terhességtől a gyermekkel való együttélésig. (Mondjuk az kicsit valószerűtlen, hogy a videotékás srác csak úgy „öltönyös állást” kap, mert eldöntötte, és máris lesz pénzük nagyobb lakásra, de ez persze csak kötözködés.) Találó és éles a kontraszt a kapcsolat kezdetének és a pár abszolút elhidegülésének bemutatása között: hogyan jutunk el a filmes klisével kezdődő szerelmes kergetőzésekből, egymás összefestékezéséből oda, hogy: „Ne bámuld a nőket!” A felhőtlen boldogságból, a szürke valóságba.

Noha a történet Barbara szemszögéből van elmesélve, sem e tény, sem a témaválasztás ellenére nem mondanám, hogy kifejezetten női film lenne. Mindenkinek érdemes megnéznie: vagy azért mert még nem látott közelről gyereket, de főhőseinkhez hasonlóan valamilyen „különös” okból szeretne, vagy azért mert van neki. A film azt a rózsaszín illúzióbuborékot pukkasztja ki, amiben a babák puhák, illatosak, és csak gügyögni kell nekik, amiben a várandós nő úgy van ábrázolva, mint aki a boldogságtól és áhítattól elváltozott arccal naphosszat a hasát simogatja, és amiben a család egy gyermekkel lesz végre egység. Mert a valóságban a babák nem mindig illatosak, nem hagynak aludni, sírnak és te nem tudod mitől. A nők pedig hánynak, híznak és szexet akarnak. Rengeteg szexet! És persze már akkor, amikor a férfi csak arra tud gondolni, hogy vajon mit érzékelhet mindebből a gyerek. És igen, van, hogy nem kovácsolódik családdá három ember. Van, hogy a gyerek miatt bekövetkező változásokat nem tudják feldolgozni.

A filmről azonban korántsem mondható, hogy pesszimista lenne, sokkal inkább életszerű. Erőssége a hitelességben és a zseniális színészi alakításokban rejlik. A szülés jelenet például rendkívül valószerű. A nő nem ordítva érkezik a kórházba, ahogy a legtöbb filmben szoktak, és nem szül meg perceken belül, amint beérnek. Itt látható, ahogy telik az idő. Szokatlanul pontosan és aprólékosan van bemutatva a folyamat. A rendező egyáltalán nem finomkodik a részletek pőre ábrázolásával, a jelenet mégis rendkívül megható.

Ebben a filmben minden benne van, ami ki szokott maradni ebben a témában: hogyan alakul át a nő saját testéhez való viszonya a terhesség és a szülés hatására, itt van inkontinencia, anyós-para, és feltűnnek a „szoptatás nácik” (tejklub) is. Kitűnően van ábrázolva a modern kori anya, aki mindenre rákeres a neten (pl. babakocsi-törésteszteket néz), felváltva olvassa Nietzsche és Locke műveit, a Miért sír a gyerek című könyvvel, miközben minden pózban és helységben képes aludni és szoptatni, mialatt az egész lakásban eluralkodik a kupleráj, és ő tökéletesen egyedül érzi magát. Persze lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért nem boldog, hiszen aki anya, annak boldognak kell lennie. Úgyhogy nincs más hátra, gyerekfelvigyázót kerít, és leissza magát. Csúnyán!

A történet szépen bontja ki és ábrázolja az emberi viszonyokat és azok változásait, és nem csak a párét, de Barbara saját szüleihez és a gyerekéhez való kapcsolatát is. Csak mellékszálként tűnik fel az anyós, de rendkívül találó a Barbara és a közte fokozódó konfliktus bemutatása. Egy fél mondatból, egy pillantásból is tökéletesen érted, hogy mi történik. A legkülönfélébb szituációkat képes érthetően tömöríteni. Az egyik ilyen jelenet az, amikor a reggelinél Barbara lehányt pólóját látva Nico megkérdezi: „Csak ez az egy pólód van?” Mire a nő: „Csak egy agysejted van?” Ez elsőre viccesnek tűnik, mégis több mindent mond el erről az életszituációról, sokkal több van mögötte. A film azért (is) nagyszerű, mert nincs túlmagyarázva, ami a színészek kivételes munkáját (is) dicséri. Főleg a főszerepben látható (a női szemmel is káprázatosan gyönyörű) Louise Bourgoin játékát érdemes kiemelni, aki elképesztően valósan és megrendítően formálja meg Barbara szerepét (ráadásul mindezt úgy teszi, hogy nincs gyermeke). Ha ez a nő sír, attól a néző is garantáltan fog. Egyetlen szemvillanásában benne van a düh, a megvetés, az elkeseredettség és a mértéktelen szeretetéhség egyszerre.

A látszat ellenére ez egy összetett és nem is olyan könnyű darab, tele filmes utalásokkal, amely éppúgy szól az anyává válásról, az önmagunk kereséséről, mint az emberi kapcsolatok változásairól. Legfőképp persze arról, mit is jelent a legszebb dolog, ami valaha történhet velünk, aminek/akinek az érkezésére lehetetlen felkészülni.

Itt a vége - This is the End (2013)

Világvége volt, van, lesz. 

Bolygónk végpusztulását az arra illetékesek számlálhatatlan alkalommal és módon jósolták már meg, ám a pánik - eddig - minden esetben indokolatlannak bizonyult. Nostradamus, a maják, vagy már nem is tudom, kicsodák utoljára 2012-re lőtték be az apokalipszis dátumát, de az csak a multiplexek jobb sorsra érdemes vásznait érte el Roland Emmerich nézhetetlenül ostoba, a katasztrófafilmek állatorvosi lovának is beillő, giga-mega-hiper-szuper "destruction-porn"-ja, a már címével is rendkívüli ötlettelenségről tanúskodó 2012 képében (ha még nem láttad, kerüld messzire: az a pár valóban látványos rombolásjelenet nem kárpótol agysejtjeid tömeges pusztulásáért, amit az emészthetetlen párbeszédek és a tolerálhatatlan giccsözön okán vagy kénytelen elszenvedni). A Földet fenyegette már kizárólag egy csapat olajfúrótoronyban serénykedő fotogén munkásember segítségével elpusztítható, Manhattan-méretű meteor (Armageddon), egy nagyarcú fekete és az amerikai elnök által simán meghackelhető vezérhajóval közlekedő földönkívüliek inváziója (A Függetlenség napja), öntudatra ébredt gépek lázadása (Terminátor), vicces hangyaseregként futkározó CGI-zombik (World War Z), valamint Miley Cyrus videoklipjei, de arra, ami a This is the End abszurd, kétórás masszív röhögőgörcsöt garantáló kockáin vár ránk, még így sem lehettünk felkészülve.

Alapsztorink a következő: Seth Rogen (bámulatos hitelességgel alakítja: Seth Rogen), közepesen híres hollywoodi színész meghívja szerény otthonába jó barátját, az egy fokkal kevésbé híres hollywoodi színészt, Jay Baruchel-t (Jay Baruchel lehengerlő a szerepben), hogy eltöltsenek pár kellemes napot egymás, némi (nagyon sok) alkohol, és egy parányi (ipari mennyiségű) marihuána társaságában. A mulatság kellemes tespedtségben telik, míg Seth rá nem döbben, hogy meglehetősen híres hollywoodi színész barátja, James Franco (James Franco briliáns jutalomjátéka) éppen házibulit tart hatalmas villájában Jonah Hill (Jonah Hill bámulatosan ihletett megformálásában), Craig Robinson (Craig Robinson jobb, mint Denzel Washington valaha), Danny McBride (Danny McBride a method acting legjavát nyújtja), valamint Michael Cera (Michael Cera lubickol a szerepben), Paul Rudd (Paul Rudd csúcsformában tündököl), Emma Watson (Emma Watson készülhet az Oscar-gálára), és még egy rakás közepesen, kevésbé, illetve egyáltalán nem híres hollywoodi sztárocska társaságában. Jay eleinte ódzkodik az ötlettől, de hosszas unszolás után beadja a derekát, a buli pedig eszeveszett hangulatban, kábult örömmámorban zajlik egészen addig, míg felcsapó lángnyelvek és iszonyatos rengések kíséretében meg nem nyílik hőseink alatt a Föld, feltárva a Pokol kapuit, ami másodpercek leforgása alatt, minden kímélet nélkül nyeli el a díszes kompánia megdöbbent tagjainak tetemes részét (úgy saccra a teljes indie-vígjáték paletta 90%-át). 

A házban rekedt túlélők azonnal bámulatosan leleményes terveket kezdenek szövögetni túlélésük érdekében, majd mérhetetlen élettapasztalatuknak és bölcsességüknek köszönhetően felülkerekednek a káoszon, és ami a legfontosabb: végig sikerül megőrizniük emberségüket.

Nos, nem: valójában semmi ilyesmi nem történik, illetve a legnagyobb vicc az, hogy bizonyos mértékben mégis, de egyáltalán nem úgy, ahogy arra számítanánk. 

Képzeljünk el egy csapat, alapvetően szimpatikus, de nem éppen agysebész kvalitású középkorú férfit, akik sztárokhoz illő életmódjuknak hála köszönőviszonyban sincsenek a valósággal: a realitásokhoz pusztán érintőlegesen kapcsolódó álomvilágban élnek, a túléléshez szükséges legalapvetőbb képességeknek is híján vannak (nem tudnak például gödröt ásni), az emberiség tagjaival szembeni kiemelt státuszuk létjogosultságáról azonban teljes mértékben meg vannak győződve, hiszen SZÍNÉSZEK, rengeteget tesznek a pórnép szórakoztatásáért, így aztán nyilvánvalóan nem eshet bajuk (Jonah Hill körülbelül így imádkozik az Úrhoz: "Kedves Isten, Jonah Hill vagyok... a Moneyball-ból). Mindezek tetejébe ráadásul folyamatosan részegek-és vagy totálisan be vannak szívva, közösségükön belül pedig a legnagyobb konfliktusforrás az, hogy ki egye meg az utolsó Milky Way szeletet. A szereplők végtelen öniróniája dicséretre-és irigylésre méltó (Rogen a rendező Evan Goldberggel együtt jegyzi a forgatókönyvet, ennek ellenére nem kíméli saját magát sem), öröm látni, ahogy ezek a felnőtt emberek minden méltóságukat félre téve, gyermeki örömmel tárják fel előttünk idiotizmusukat, ami azt eredményezi, hogy lényegesen méltóságteljesebbek, mint amikor ugyanennyire idióta férfiak egész filmeket áldoznak arra, hogy befeszült ábrázattal önnön fontosságukat dicsőítsék. 

Az alkotók minden létező világvége klisét felhasználnak, kiforgatnak és újrahasznosítanak, kreativitásuk nem ismer határokat, a film vállalt eszetlensége lehetőséget biztosít arra, hogy minden agyament ötletüket megvalósítsák. A vizuális effektek nagyjából egy közepes Asylum-produkció szintjén mozognak, de esetlenségük csak hozzáad a bájos összképhez, nem rontja le az élményt (furcsa is lenne ebben a kontextusban csúcskategóriás CGI-t alkalmazni). Az akciójelenetek ennek ellenére kifejezetten dinamikusak, lendületesek, a már emlegetett 2012-vel ellentétben itt nem válik ásításra ingerlően unalmassá a sokadik hajszál híján megmenekülés, vagy az elrugaszkodottságukban egymásra licitáló látványos robbanások. A példamutatóan gátlástalan alkotógárdának még valami pozitív üzenet-féleséget is sikerül betuszkolnia az alpári poéngörgetegbe, a végkifejlet őrületesen eltúlzott happy end-je pedig már-már katarzisszerűen nevetséges. 

A film megtekintése után hiányérzeted egyedül azért lehet, mert nem guríthatsz le azonnal egy üveg sört (vagy bármit) ezeknek a végtelenül szerethető, infantilis vadbarmoknak a társaságában. 

Pain & Gain (Izomagyak) filmkritika

Michael Bay egy végtelenül cinikus ember.

Akinek szeme van, eddigi munkásságát vizsgálva is gyanakodhatott erre: mindig, minden körülmények között tökéletesen fotogén szereplőit, pátosztól csöpögő naplementéit, indokolatlan robbantásait és gyomorforgató patriotizmusát szemlélve könnyen támadhat az az érzésünk, hogy ez az ember átver minket. Szemérmetlenül. A Pearl Harbor romantikus  giccstengerét, vagy az Armageddon hősi halált választó Bruce Willisét lehetetlen komolyan venni, a Transformers filmek pedig új fejezetet nyitottak a buta, gyerekes (elnézést kérek a gyerekektől), kizárólag önmaguk dicsőítéséért létező látványmozik történetében. A magát filmértőnek valló közönség körében neve az esztelen költségvetésből forgatott hulladék szinonimája, miközben tömegek vonulnak mozijaira a világ minden pontján, sőt, olyan nagyágyúk szavaznak bizalmat neki, mint Steven Spielberg, akiről sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ne értene a filmkészítéshez. Bay-t szidni tulajdonképpen közhelyszámba megy. Egy South Park epizódban a robbantások iránt érzett beteges vonzalma került kitárgyalásra, a dramaturgiát, logikát, egyáltalán, a józan észt teljes mértékben nélkülöző, minimum három órás giga-eposzai nem filmek: félelmetes látvány-monstrumok, a rájuk fordított dollármilliókhoz intézett szerelmeslevelek, CGI-bemutatók, pusztítás-pornók. Munkáit nézve nem kiszolgálva, inkább kiszolgáltatva érezzük magunkat, mintha a hollywoodi csodapalota kacskaringós, sehová sem vezető folyosóin kalauzolnának keresztül minket, de úgy, hogy nem a kezünket fogják, hanem hátulról rugdosnak, miközben a fülünkbe ordibálják: - "Nézd, mi tudjuk ezt is! Meg ezt is!" -, és a szerencsétlen néző meghunyászkodik, örül, hogy egyben maradt az utazás végére, sőt, hálát rebeg, amiért beavatták a varázslatba. Michael Bay választott, sőt, teremtett magának egy univerzumot, ahol a Nap állandóan éppen lenyugvófélben van, mindenki gyönyörű, mindenki tökéletes, és a kamera csak forog körülöttük megállíthatatlanul, miközben jelentőségteljesen néznek valamit az égen, amit mi nem láthatunk (nyilván, mert kevésbé vagyunk tökéletesek). 

Michael Bay karrierjének kezdete óta az amerikai álmot ünnepli, Amerika pedig a keblére ölelte őt, bizalmat szavaztak neki, erre föl most röhögve odacsinál a Fehér Ház makulátlan gyepére, és a csillagos-sávos lobogóval törli ki.

Nehéz szeretni ezt a filmet. Nagyon sokszor vigyorodtam el megtekintése közben, többször is helyeslően bólogattam, hogy a tuti megmondásra került, és igen, elégedetten konstatáltam, a rendező milyen élvezettel ecseteli szereplői mérhetetlen idiotizmusát. A Pain & Gain egy iszonyúan vicces film. De a velejéig romlott. 

Az (ezúttal tényleg) igaz történeten alapuló forgatókönyv szerint Daniel Lugo fitness-edző és testépítő barátai egy szép napon megelégelik, hogy életük nem hajlandó az emberfeletti fizikumuk által őket megillető minőség szintjéhez igazodni, úgy gondolják, jóval többet érdemelnének annál, mint ami jutott nekik. Hiszen gyönyörűek. Ők maguk az amerikai álom. Ideje, hogy ezt mások is észrevegyék. Először csak Lugo egyik dúsgazdag kliensét (Tony Shalhoub) kényszerítik vagyontárgyai nem éppen önkéntes átadására, majd, mikor az így szerzett gazdagság elillan (legnagyobb részét a Dwayne Johnson által alakított, Jézus-mániás kokainista telhetetlen orrlyukai szippantják fel), szintet próbálnának lépni, ám ennek van egy, meglehetősen súlyos akadálya: hozzájuk képest a Dalton fivérek diplomás agysebészeknek minősülnek. Olyannyira nem állnak helyzetük magaslatán, hogy első áldozatukat sem sikerül eltenniük láb alól (pedig derekasan próbálkoznak vele), így ő vallomást tesz a rendőröknek, kész szerencse, hogy azok nem hiszik egyetlen szavát sem, hiszen félig kolumbiai. Emberünk végső elkeseredésében az Ed Harris által alakított magánnyomozóhoz fordul, aki kezdeti ellenérzéseit legyűrve végül elvállalja az ügyet, és maga sem hiszi el, milyen primitív bűnbanda nyomaira bukkant. A rendőrség még az ő figyelmeztetését sem hajlandó megfelelő komolysággal kezelni, így hőseink ámokfutása két emberéletet is követel, mire a hatóságok végül lecsapnak rájuk.  

Mint már említettem, a film rendkívül vicces. Mark Wahlberg túlzás nélkül élete alakítását nyújtja Daniel Lugo szerepében, minden mozdulatából sugárzik a visszataszító önteltség, arrogancia, és a bamba, ugyanakkor agresszív butaság (egy jelenetben a kamera hangsúlyosan Calvin Klein márkájú alsójára téved: csillagos ötös), önirónia tekintetében pedig csak Dwayne "The Rock" Johnson teljesítménye múlja fölül: láthatóan mindketten tökéletesen ismerik a világot, amit kifiguráznak, onnan jöttek, és nem félnek kiröhögni, kiröhögtetni saját magukat. Határtalan lelkesedéssel csinálnak hülyét magukból, de mindenki Monkja, Tony Shalhoub sem marad el mögöttük az ellenszenves, rossz modorú, nagy pofájú milliomos szerepében. 

Bay rendezése kifejezetten lendületes, lehetőségeihez képest hanyagolja védjegyszerű lassításait, egyetlen robbanás látható csak a filmben, de az sem tarolja le fél Manhattant, sőt, a mozi (Bay-mérce szerint) mondhatni nyúlfarknyi hosszúságú, "csupán" két órás. A Coen-testvérek ugyanebből a sztoriból egy, a  Nem vénnek való vidék szintjén mozgó, lassú, egzisztencialista drámát forgattak volna, a látványvilág, a már emlegetett, kizárólag Bay fejében létező univerzum azonban ebben az esetben kiszolgálja, támogatja a történetet, nem uralkodik el rajta. Még a rendező számomra rendkívül nehezen tolerálható alpári humora (emlékszünk még a Transformers robotjainak himbálódzó heréire?) is a helyén van, szégyellem bevallani, de nevettem a kínzásra használt gyárépületben töméntelen mennyiségben felbukkanó khmm... szexuális segédeszközök látványán. 

Mégsem vall jó ízlésre, ha valaki egész életművét, illetve annak közönségét teszi nevetség tárgyává. Michael Bay kifilézi, sárba tiporja, ujjal mutogatva röhögi körbe az amerikai életformát, mutatja fel annak visszásságait, testkultuszának kártékony voltát, ami becsülendő teljesítmény lenne, ha említett úriember nem pont ezeknek a dolgoknak köszönhetné milliárdos vagyonát. Így azonban az egész filmet belengi egy kellemetlen érzés, miszerint az alkotók nem velünk nevetnek, sokkal inkább rajtunk. Aggasztó belegondolni, mi járhatott rendezőnk fejében, mikor korábbi filmjeiben egész városokat, komplett földrészeket pusztított el, láthatóan élvezettel. 

Olyan fokú cinizmus ez, amivel nehéz azonosulni. 

De mocskosul szórakoztató. 

   

    

Bájos infantilizmus- A szerv filmkritika

Valószínűleg nem fogom bennetek jó ízlésű ember benyomását kelteni, ha azzal kezdem kritikámat, hogy a magyar keresztségben A szerv (Observe and report, 2009) címen futó vígjáték azért -is- rendkívül vicces film, mert csúcsjelenetében premier plánban, felháborítóan sokáig, mondhatni töviről hegyire, a maga pőre valójában csodálhatjuk meg egy kövér, kopaszodó ember himbálózó péniszét, de a jó ízlés ezen alkotás maradéktalan élvezetét kifejezetten gátolja, így engedtessék meg, hogy mégiscsak ezzel kezdjem a szöveget. Szóban forgó szerv (igen, a magyar címadás ez esetben kifejezetten indokolt) esztétikai értéke finoman szólva is kétségbe vonható, még úgy is, ha elfogadjuk, hogy a férfiasság elsődleges szimbólumát eleve rendkívül nehéz szépen ábrázolni: nincs mit tenni, nem véletlen, hogy a művészettörténet mostohán kezeli a férfiaktokat. Nagy szerencsénkre az alkotóknak eszük ágában sincs finomkodni, a jelenet egyértelmű, pofátlan provokáció, de mint olyan, kiválóan működik: nekem potyogtak a könnyeim a röhögéstől, egy vígjátéktól pedig nem feltétlenül kell többre számítanunk. 

Ronnie Barnhardt (Seth Rogen) egy bevásárló központ biztonsági főnöke. Munkáját nem pusztán lelkiismeretesen, hanem egyenesen megszállott maximalizmussal végzi, ami esetében-és közvetlen környezete számára- nem sok jóval kecsegtet, mivel Ronnie gyakorló pszichopata, mániákus depressziója enyhítésére 4-6 óránként gyógyszert kell szednie. Ezen apró hiányosságát leszámítva kedves fiú ő, munkáját valóban jól szeretné végezni, nem rajta múlik, hogy a bajokat csak tetézni képes, megoldani nem. Mikor a pláza környékén felbukkan egy, a gyanútlan vásárlókat kíméletlen pucérságával terrorizáló szatír, Ronnie megérzi a kitörés lehetőségét, tudja, hogy élete ügye áll előtte, ráadásul egy titokzatos, a boltokat éjszakánként fosztogató rabló is fenyegeti mindennapjait. Komoly nyomozásba kezd, őrületbe kergetve ezzel az áruházba érkező valódi, gyakorlott nyomozót (Ray Liotta felbukkanása mindig örömteli esemény), valamint a pláza teljes személyzetét, miközben arra is van ideje, hogy szerelmével ostromolja a gyönyörű, ám kissé könnyűvérű, enyhén butácska, de annál drogfüggőbb sminkes lányt, Brandi-t (Anna Faris imádnivalóan perverz). Minden a lehető legjobban alakul - legalábbis Ronnie alternatív univerzumában - egészen addig, míg a rendőrségre beadott jelentkezési lapját vissza nem dobják zavart elmeállapotának súlyosságára hivatkozva. Ronnie ekkor enyhén bekattan, végleg letépi a normalitás látszatát, kis híján a bűn útjára lép, hogy aztán a (rendkívül mókás) privát poklában való alámerülést követően megdicsőüljön.

Ha Ronnie szerepét Adam Sandler játszaná, ez egy nagyon rossz film is lehetne. Minden megvan benne, ami miatt utálni lehetne: idióta főhős, klisés szerelmi szál, kiszámítható fordulatok. De.
Seth Rogen olyan együgyű bájjal alakítja a teljesen őrült, örök vesztes, ráadásul környezetére akár valódi, fizikai veszélyt is jelentő figurát, amivel könnyedén elnyeri szimpátiánkat, csetlése-botlása szánni való ugyan, de egy pillanatra sem válik taszítóvá. Jody Hill rendezése, és az általa írt forgatókönyv mutat fel enyhe hiányosságokat, de olyan egyértelmű természetességgel kezeli hőseit, olyan fapofával vállalja alpáriságát, hogy megadjuk magunkat akaratának, és félredobva nyárspolgári elvárásainkat, felhőtlenül szórakozunk. Létezik egyébként egy, A pláza ásza című film is Kevin James főszereplésével, aminek sztorija gyanúsan hasonlít tárgyalt alkotásunkra, leszámítva azt az apró, de nem elhanyagolható különbséget, hogy az egyáltalán nem vicces (az Imdb szerint mindkét film 2009-es, de gyanítom, hogy Ronnie és barátai születtek előbb). 

A mozinak abszolút előnyére válik enyhe amatörizmusa: bár a forgatókönyv kissé szétesik, mintha a külön-külön fergeteges jelenetek nem akarnának koherens egésszé kovácsolódni, de mégis, annyi eredetiséget és gyerekes gátlástalanságot tartalmaz, aminek nem is állna jól egy szárazabb, precízebb kivitelezés. Lehetséges (sőt, tuti), hogy engem minősít, de én nagyon tudom értékelni az olyan jeleneteket, mint a parkolóban gördeszkázó kamaszok brutális szétzavarása (gyakorlatilag agyba-főbe verése), a pszichiáternél zajló őszinte beszélgetés, vagy Brandi és Ronnie romantikus randevúja, de kiemelhető a Michael Pena által zseniálisan alakított Dennis figurájának minden jelenése, illetve a hozzá köthető csavar, ami annyira szemérmetlenül rasszista, hogy azon muszáj röhögni. 

És igen. Az a bizonyos csúcsjelenet. Nem mondom, hogy minden vígjátéknak jól állna, de ebbe nagyon kellett.   

Napi videó: Airplane (1980)

Napi videó: Gyalog-galopp - Sötét Lovag (1974)

Az egyik legabszurdabb jelenet a Monty Phyton örökbecsű kultuszfilmjéből.

Kritika: Stan és Pan női reinkarnációi (Paul Feig: Női szervek)

Őszintén nem számítottam rá, hogy nevetni fogok, de ez egy meglepően vicces film. A Koszorúslányok (2011) rendezőjének, Paul Feignek, a Női szervekkel egy remek vígjátékot sikerült vászonra vinni. 
      

A történet alapvetően nem túl kecsegtető, hiszen a műfaji séma csontig lerágott. Az újdonság, hogy Katie Dippold - a forgatókönyvben - a zsánert női formátumba ültette át. A new yorki FBI ügynöknő (Ashburn) Bostonba érkezik, hogy lefülelje a kábítószer kereskedők fejét. Mullins rendőrnő, a helyi erők képviseletében, azonban nem adja át a terepet. Megkezdődik a harc.

Tehát adott két egymással tökéletesen ellentétes személyiséggel és munkamódszerrel rendelkező rendőr, akiknek - kénytelen-kelletlen - együtt kell dolgozniuk egy nagy horderejű ügyön. Ashburn precizitásával kergeti őrületbe kollegáit, míg Mullinsnak kihallgatási - és törvénybetartatási módszereivel sikerül jócskán túllépni hatáskörét és a törvényesség határát is. Menet közben persze kiderül, hogy a két nőben több a közös, mint gondolták. Szociális kapcsolataik, érzelmi életük sivárságát jellemzi, hogy míg Ashburn egyetlen társa a szomszéd(!) macskája, addig Mullins kizárólag érzelemmentes, alkalmi szexuális kapcsolatokat ápol.

A film egyik legviccesebb jelenetét (a hímsoviniszta albínó rendőr karaktere mellett) a bostoni rendőrnő családjának köszönhetjük. A Mullinséknál zajló ebéden Ashburn is részt vesz, ahol gyakorlatilag (verbálisan) ízekre szedik. A család tagjai azt a fajta igazi bunkót jelenítik meg, akik nem átallják megkérdezni vendégüktől, hogy nőnemű-e? Művészet iránti affinitásuk pedig a sportoló (kosarazó, jéghokizó) Jézust ábrázoló remekművekben nyilvánul meg.

A két zsaru rájön, hogy az ügy felderíthetetlenségének oka a köztük lévő tégla. A drogkartell utáni nyomozás során összecsiszolódnak, - sőt ahogy az lenni szokott – a kezdetben viharos nézeteltéréseik barátsággá szelídülnek. Ez adja a film érzelmi szálát. Követve a zsáner-sablont, végül a kezdeti összeütközések ellenére az ügy és a két zsaru közti konfliktus is meg- illetve feloldódik.

Ami a klisés sztorival szemben sokkal meggyőzőbb érv a film mellett, az a két karakter, és az őket megszemélyesítő színésznők: Sandra Bullock (Beépített szépség, 2000) és Melissa McCarthy (Személyiségtolvaj, 2013) alakítása. Mullins rendőrnő szerepében egyértelműen McCarthy viszi a prímet a flegmán trágár stílusával. Gross-outból (a humort trágárságra alapozó műfaj) az igényesebb (már ha van ilyen) kategóriába sorolható, nincs pl. testnedvekkel való élcelődés, csak végtelen trágárság, ami Mullins szájából ömlik szakadatlan.  Bullock szerepe is rendkívül testhezálló, ám a színészi játék értékéből sajnos sokat levon a mimika hiánya. Ezt leszámítva remekül hozza a tenyérbe mászó, okoskodó ügynököt.

A film egy vígjátékhoz képest szokatlanul lendületes - a maga 117 perces játékideje ellenére - és szerencsére az érzelmi szál (jelen esetben a barátság) kibontakozása nem veszi át a humor helyét a történet végéhez közeledve sem. A cselekmény nem hemzseg a fordulatoktól (de nem is ez az erőssége), ennek ellenére, néhány ponton mégis képes meglepetést okozni. Összességében ajánlani tudom mindazoknak, akik bírják a vulgáris dialógusokat, az abszurd helyzeteket, és szeretnek nevetni.      

Kritika: Analóg vs. digitális ember (Shawn Levy: Gyakornokok)

A Vince Vaughn-Owen Wilson páros az USA-ban nagy sikert arató Ünneprontók ünnepében (David Dobkin, 2005) tűnt fel először. A brománcfilm a Rotten Tomatoes oldalán 75%-ban pozitív kritikát kapott és a maga 285 millió dolláros bevételével (talán nem túlzás azt mondani, hogy) jóval a tőle elvártó fölött teljesített.

A kettős új közös produkciója a Gyakornokok, melynek forgatókönyvét maga Vaughn írta. A rendező Shawn Levy /Éjszaka a múzeumban 1-2 (2006/2009), Szakítópróba (2003)/ legújabb vígjátékában a két Pán Péter szindrómában szenvedő komédiásnak ezúttal nem a bugyit kell ledumálnia a nőkről. Egy gyakornoki állásért kell szembeszállniuk a náluk jóval fiatalabb informatikus zsenikkel nem is akárhol, hanem a Google-nél. A duó ugyanazt a sztárperszónát viszi tovább, amit az első közös filmjükben. Vaughn a hatalmas, link zabagép (akinek érthetetlen módon a méretéből, igen a magasságából próbálnak többször is viccet csinálni, kevés sikerrel). Wilsonnak ismét a romantikusabb vonal, a szerelmi szál jutott, amire ezúttal (örvendetesen) kevesebb hangsúlyt fektetnek, csak mellékszálként ágyazódik be a történetbe.

 A korábban kereskedőként dolgozó Billy (Vaughn) és Nick (Wilson) technikai analfabétaként vágja bele fejszéjét az esélytelennek tűnő feladatba. A tét nagy, a hozzáértés kevés. A jelentkezők közül csak 5% és csak egyetlen csapat kerülhet be. Ellenfeleik olyan huszonévesek, akik a Facebook-on szocializálódtak. Összeáll a fura csapat. A kiöregedett lúzerekhez négy, még náluk is furább fiatal csatlakozik. A történet tehát az x- és y generáció közötti szakadékra épít, amit a technikai fejlődés még jobban elmélyített. Miközben hőseink a pozícióért küzdenek és a nulláról kell felhozniuk magukat, Nicknek még a 30-as karrierista nő meghódítására is van ideje.

Shawn Levy, aki korábban is többnyire vígjátékokat rendezett igazán otthon van a műfajban, hiszen annak összes jól ismert kliséjét beveti. Kiszámítható ámde könnyű szórakozást ígér a nézőnek. Negatívum, hogy a zsáner „fajsúlyosságát” tekintve a 119 perces játékidő kicsit hosszúnak tűnik és sajnálatos módon, szinte az összes használható poént már a trailerben ellőtték. Az előzetesben sokat emlegetett „on-the-line” szófordulat kimaradt, de kaptunk helyette „villámhálót”. Összességében nem annyira vicces a film, ám az mindenképp pozitívum, hogy poénjait (a trenddel szemben) nem az obszcenitásra vagy a trágárságra, inkább a helyzetkomikumokra építi. Üde színfolt a filmben Will Ferrel ismételt felbukkanása, akivel Vaughn már a Sulihuligánokban (2003) is együtt játszott, aki megint - hasonlóan az Ünneprontók ünnepéhez - brillíroz a tapló szerepében. Külön dicséretet érdemel a buli jelenet, amikor a generációk- és a csapat egyesítésére tett kísérlet egy sztriptíz bárban csúcsosodik ki. Billy és Nick megmutatják az Iphone-mániásoknak, milyen a valódi élet, természetesen félmeztelen nők és rengeteg alkohol kíséretében. A montázs-szekvencia egyrészt a kamerakezelés szempontjából emelkedik ki, másrészt humor talán ebben a jelenetben érvényesül leginkább.

Ha a hasunk nem is lesz izomlázas a nevetéstől, kapunk egy szerethetően közhelyes tanmesét az emberi kapcsolatok fontosságáról, arról hogyan ne veszítsük el egymást a digitális világ dzsungelében. A film hősei felelőtlen lúzerek, mégis attól szerethető figurák, hogy emberiek, a „régi” perszonális értékrendszert képviselik. Egy újabb film az immár 40-es férfiak felelősségvállalásáról és felnőtté válásáról megnyugtató befejezéssel. A pozitív üzenet az x generációnak: kreativitással mindent túl lehet élni még akkor is ha nem ismerik Harry Pottert vagy Charles Xavier professzort.