Martin McDonagh előző, In Bruges (2008) című remeklését a magyar forgalmazó a rendkívül kreatív, valamint teljesen értelmetlen Erőszakik címen kívánta letuszkolni az egyszeri néző torkán, kevés sikerrel: a cím alapján Másnaposok szintű, tét nélküli marháskodásra számítók csalódottan, egy véres, erőszakos, fekete humorban tocsogó drámától fejbe kólintva távoztak a mozikból. A kiváló színházi író-rendező munkásságát legalább hallomásból ismerők, és a film iránt ezen okból érdeklődők (ők voltak kevesebben) valószínűleg szemlesütve motyogták el a méltatlan címet a jegypénztáraknál. Az, hogy a film végül finoman szólva is kultstátuszt vívott ki magának, kétségtelenül az alkotók érdeme: Colin Farell (A fülke, 2002), Brendan Gleeson (A guardista, 2011), és Ralph Fiennes (Schindler listája, 1993) hármasa hibátlan, a forgatókönyv egyszerű, de briliáns felépítésű, a politikai korrektséget hírből sem ismerő, bármikor idézhető párbeszédek ("Te nem tudod, hogy milyen sokat szívattak engem a fekete törpék") pedig joggal pályázhatnak a "Minden idők moziban elhangzó legbetegebb, legviccesebb dialógusai" képzeletbeli címre. A Hét pszichopata (csókoltatom a forgalmazót, de nem, többször nem keverem ide azt a szerencsétlen si-cu-t) képes megismételni a bravúrt, sőt, egyes szegmenseiben túl is szárnyalja elődjét.
Marty (ismét Farell) alkotói válságban szenvedő író, Hét pszichopata című forgatókönyvével meglehetősen nehézkesen halad, az üres lapra akkurátusan felrótt címen túljutni képtelen, így inkább folyamatosan iszik, becsületes alkoholistához méltó módon nem ismervén fel, hogy pontosan azért képtelen a munkára, mivel folyamatosan iszik. Energiái nagy részét felemészti, hogy képzeletét munkára bírva minél erősebb karakterű pszichopatákat alkosson, de lassan kiderül, hogy ha találomra elhajítana egy követ, egész biztosan eltalálna vele egy elmebeteget. Mikor barátja, a kutyatolvajlásból élő (és gyakorló pszichopata) Billy (Sam Rockweel, Hold, 2009) meggondolatlanul egy véres szájú (pszichopata) gengszter, Charlie (Woody Harrelson, Zombieland, 2009) si-cu-ját tulajdonítja el, bajba sodorva ezzel az idősödő (és, természetesen, pszichopata) Hans-t (Christopher Walken, A búcsúkoncert, 2012), a tébolyult eseményeknek olyan áradatát indítja el fikción és véres valóságon keresztül, amiből ezúttal is jóval komplexebb történet kerekedik, mint amire az alapszituációból következtethetnénk.
A trailerek, illetve a reklámkampány ebben az esetben is félrevezetőek voltak: azok egy, leginkább Guy Ritchie világát idéző gengszterkomédiát ígértek, míg a végtermék (szerencsére) nem elégszik meg a szereplők extrém viselkedése által kínált abszurd szituációk, helyzetkomikumra épülő jelenetek egymásra dobálásával. Szereplőink extremitásához ugyan nem férhet kétség, de mindegyikük háttértörténete olyannyira finoman kidolgozott, aprólékosan megmunkált, hogy jellemük az utolsó percekre is tartogat meglepetéseket, így támogatják, segítik az alkotói szándék beteljesülését, nem pedig helyettesítik azt. Ritchie filmjeinek többszöri megtekintése egyre nyilvánvalóbbá teszi tulajdonképpeni ürességüket (annak ellenére, hogy baromi szórakoztatóak), míg a Hét pszichopata minden újranézéskor új élményeket ad, további rétegeket tár fel.
Egyes kritikusok bírálták a film szkeccs-szerű felépítését, véleményem szerint viszont ez az egyik legnagyobb erőssége. Összefonódó történetszálai külön-külön, önálló rövidfilmekként is megállnák a helyüket, McDonagh nagyvonalúan szórja a kreatívabbnál kreatívabb megoldásokat, így ellentmondásos módon úgy mesél a kínzó alkotói válságról, hogy közben megmutatja: igazából bármennyi történetet képes megírni, ötlet-csomagja kifogyhatatlan. Az írás metódusának bemutatásával, illetve annak cselekménybe ágyazásának módjával a mozi leginkább a Charlie Kaufmann-Spike Jonze páros Adaptáció (2002) című munkájával rokonítható, de a Hét pszichopata az említett (egyébként kiváló) filmmel szemben némileg jobban ügyel nézőjére, közel engedi magához, okosan szórakoztatja.
A film brutalitása a mindenhol jelen lévő humor ellenére is letaglózó erejű, de soha nem válik öncélú vérengzéssé. Ahol vérre van szükség, ott McDonagh nem spórol vele, sokkhatásként alkalmazza, de a teljes alkotás minden szörnyűséget idézőjelbe tesz, elidegeníti a nézőt annyira, hogy szégyenkezve ugyan, de egyes elhalálozások bemutatásán fel is kuncoghasson. Teszi mindezt úgy, hogy közben a gyilkosság ténye nem veszíti el a súlyát, nem válik nevetségessé, sőt, tragikuma is teljes mértékben átélhető marad.
A szereplőgárda nem meglepő módon remekül teljesít. Farell újfent bizonyítja, hogy hiba lenne őt a minősíthetetlen 2012-es Emlékmás remake-hez hasonló fércmunkákra pazarolni, bár az nyilván jót tesz a karrierjének, hogy komoly munkákban ugyanolyan természetességgel képes helyt állni, mint kasszarobbantónak szánt tucat-akciófilmekben. Rockwell a Hold után ismét olyan formátumú szerepben látható, mint amilyet a kvalitásai alapján megérdemel, érthetetlen, miért csak ennyire ritkán jut bizonyítási lehetőséghez. Walken minden rezdülése, megmozdulása eseményszerű, nyilvánvaló őrülete ellenére az ő karaktere érdemes talán leginkább szimpátiánkra. Harrelson pontosan annyira gátlástalanul elmebeteg, mint ahogyan azt megszokhattuk tőle, és amiért nem győzünk elég hálásak lenni neki. A mellékszerepekben valódi meglepetés-emberekkel találkozhatunk, mint a zenészként, illetve Jim Jarmusch korai munkáiban színészként is működő Tom Waits, illetve Harry Dean Stanton (Veszett a világ, 1990), akinek olyan arca van, amivel játszania sem kell: elég, ha ránézünk, és mindent tudunk.
A Hét pszichopata minden túlzása, és a fikcióval való önkényes játszadozása ellenére rendkívül személyes munka, ami egy olyan világba kalauzol minket, melyet ámulattal vegyes irtózással szemlélünk, és lehetőség szerint távol tartanánk magunkat tőle, mégis ellenállhatatlanul vonzódunk hozzá.
Kreatív-írás kurzusokon egyébként kötelezővé tenném megtekintését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése