Őszintén
nem számítottam rá, hogy nevetni fogok, de ez egy meglepően vicces film. A Koszorúslányok (2011) rendezőjének, Paul
Feignek, a Női szervekkel egy remek
vígjátékot sikerült vászonra vinni.
A történet alapvetően nem túl
kecsegtető, hiszen a műfaji séma csontig lerágott. Az újdonság, hogy Katie
Dippold - a forgatókönyvben - a zsánert női formátumba ültette át. A new yorki
FBI ügynöknő (Ashburn) Bostonba érkezik, hogy lefülelje a kábítószer kereskedők
fejét. Mullins rendőrnő, a helyi erők képviseletében, azonban nem adja át a
terepet. Megkezdődik a harc.
Tehát adott két egymással tökéletesen
ellentétes személyiséggel és munkamódszerrel rendelkező rendőr, akiknek -
kénytelen-kelletlen - együtt kell dolgozniuk egy nagy horderejű ügyön. Ashburn
precizitásával kergeti őrületbe kollegáit, míg Mullinsnak kihallgatási - és
törvénybetartatási módszereivel sikerül jócskán túllépni hatáskörét és a
törvényesség határát is. Menet közben persze kiderül, hogy a két nőben több a
közös, mint gondolták. Szociális kapcsolataik, érzelmi életük sivárságát
jellemzi, hogy míg Ashburn egyetlen társa a szomszéd(!) macskája, addig Mullins
kizárólag érzelemmentes, alkalmi szexuális kapcsolatokat ápol.
A film egyik legviccesebb
jelenetét (a hímsoviniszta albínó rendőr karaktere mellett) a bostoni rendőrnő
családjának köszönhetjük. A Mullinséknál zajló ebéden Ashburn is részt vesz,
ahol gyakorlatilag (verbálisan) ízekre szedik. A család tagjai azt a fajta
igazi bunkót jelenítik meg, akik nem átallják megkérdezni vendégüktől, hogy nőnemű-e?
Művészet iránti affinitásuk pedig a sportoló (kosarazó, jéghokizó) Jézust
ábrázoló remekművekben nyilvánul meg.
A két zsaru rájön, hogy az ügy felderíthetetlenségének
oka a köztük lévő tégla. A drogkartell utáni nyomozás során összecsiszolódnak,
- sőt ahogy az lenni szokott – a kezdetben viharos nézeteltéréseik barátsággá
szelídülnek. Ez adja a film érzelmi szálát. Követve a zsáner-sablont, végül a kezdeti
összeütközések ellenére az ügy és a két zsaru közti konfliktus is meg-
illetve feloldódik.
Ami
a klisés sztorival szemben sokkal meggyőzőbb érv a film mellett, az a két
karakter, és az őket megszemélyesítő színésznők: Sandra Bullock (Beépített szépség, 2000) és Melissa
McCarthy (Személyiségtolvaj, 2013)
alakítása. Mullins rendőrnő szerepében egyértelműen McCarthy viszi a prímet a
flegmán trágár stílusával. Gross-outból (a humort trágárságra alapozó műfaj)
az igényesebb (már ha van ilyen) kategóriába sorolható, nincs pl. testnedvekkel
való élcelődés, csak végtelen trágárság, ami Mullins szájából ömlik
szakadatlan. Bullock szerepe is
rendkívül testhezálló, ám a színészi játék értékéből sajnos sokat levon a
mimika hiánya. Ezt leszámítva remekül hozza a tenyérbe mászó, okoskodó
ügynököt.
A film egy vígjátékhoz képest
szokatlanul lendületes - a maga 117 perces játékideje ellenére - és szerencsére
az érzelmi szál (jelen esetben a barátság) kibontakozása nem veszi át a humor
helyét a történet végéhez közeledve sem. A cselekmény nem hemzseg a
fordulatoktól (de nem is ez az erőssége), ennek ellenére, néhány ponton mégis
képes meglepetést okozni. Összességében ajánlani tudom mindazoknak, akik bírják
a vulgáris dialógusokat, az abszurd helyzeteket, és szeretnek nevetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése