A hollywoodi horror-vígjátékok a nyolcvanas években élték virágkorukat (Fright night, The monster squad, Ghostbusters), sőt, kis túlzással - és mély szomorúsággal - kijelenthető, hogy szinte kizárólag ekkor léteztek. Az álomgyár manapság hanyagolja a műfajt, néhány üdítő kivételtől eltekintve (a Fright Night remake, például) magas kockázatúként ítéli meg, kiemelkedő alkotásokért a kisebb költségvetésű, gyermeki lelkesedés és horror-rajongás által inspirált darabok között kell keresgélnünk (Shaun of the dead, Attack the block). Nem nehéz kitalálni, miért: biztos rendezői kéz, erős forgatókönyvírói tehetség és a műfaj iránti feltétlen alázat szükségeltetik a két, egymást látszólag teljességgel kizáró állapot, borzongás és nevetés egyidejű kiváltásához. A Gremlins (1984) nyálkásan ragyogó drágaköve a műfajnak, felhőtlenül elszórakoztat, megbotránkoztat, felkavarja a gyomrod, éppen ezért ékes példája azon filmeknek, melyek ma, Hollywoodban egyszerűen nem készülhetnének el.
A teljességgel működésképtelen, hasznavehetetlen, agyament találmányok kitartó gyártásával, valamint ezek kevés sikerrel kecsegtető értékesítésével foglalkozó, kedvesen habókos családapa, Randall Peltzer (Hoyt Axton) egy titokzatos kínai kereskedő boltjában rábukkan az általa tökéletesnek vélt karácsonyi ajándékra: egy szőrös, furcsa hangon énekelgető, hipercuki állatkára, a mogwai-k nemzetségébe tartozó Gizmo-ra. Az idős kínai (Keye Luke) a horribilisnak tekinthető, 200 dolláros ajánlat fejében sem hajlandó megválni az állatkától, így az őt kijátszva, leleményes unokájának (John Louie) segítségével jut a rendkívül lelkes, ám annál felelőtlenebb amerikai család birtokába. A képregényrajzoló Billy (Zach Galligan) azonnal beleszeret a kedves szőrcsomóba, és megfogadja, hogy betartja a tartásához szükséges három, egyszerűnek tűnő szabályt: óvni fogja az erős fénytől, nem hagyja, hogy víz érje testét, valamint semmi esetre sem ad neki enni éjfél után. A fiú könnyelműségének és figyelmetlenségének köszönhetően hamarosan mindhárom szabály megszegésre kerül, és a képeslapra kívánkozó, átlagos, középszerűségének bélyegét büszkén viselő amerikai kisváros karácsonyát a vérszomjas szörnysereg tébolyult, röhejes rémálommá változtatja.
A film legnagyobb erénye kétarcúságában rejlik: egyfelől élvezhető egyszerű, lendületes, kacagtató családi vígjátékként, másrészt könnyedén értelmezhető az amerikai nyárspolgárság értékrendjének kíméletlen kritikájaként is. A "hazai" autókba kártékony "manókat" rejtő külföldiektől rettegő markológép-kezelő, a rajzfilmszerűen eltúlzott karakterű házsártos, gonosz vénasszony, vagy a kétségbeesetten töketlenkedő, a veszélyre való jó szándékú figyelmeztetést egy legyintéssel elintéző, enyhén alkoholista kisvárosi rendőrök figurái tehetetlenek a rájuk törő, gátlástalan, szemérmetlen, a polgárpukkasztást lételemként alkalmazó szörnyetegek ellen, akiknek vezére (nyilván nem véletlenül) helyes punk-taréjt visel. Csak a kívülálló, menthetetlenül flúgosnak tartott Peltzer-családnak van esélye az idegen (a film során szerencsére nem derül ki, honnan jönnek a mogwai-k) fenyegetés elhárítására. A mindig derűs, férje szerencsétlenkedéseit elnéző szeretettel szemlélő családanya (Frances Lee McCain) gondolkodás nélkül nyúl a tekintélyes méretű konyhakésért, mikor aggasztó zajokat hall az emeletről, majd egy pillanatra sem veszíti el lélekjelenlétét, ahogy szembekerül a kis gusztustalanságokkal: igen kreatív módokon egymás után hármat is legyilkol belőlük.
Óriási bravúr, ahogy a film a családi összetartás fontosságának hangsúlyozásakor egy pillanatra sem vált negédes, szirupos ízléstelenségbe, nem alacsonyítja ordas közhellyé az egyébként egyszerű, de annál fontosabb üzenetet. A forgatókönyvet jegyző Chris Columbus (Reszkessetek, betörők!) itt kiváló arányérzékről tesz tanúbizonyságot, az érzelmes epizódokat megfelelő mennyiségű, meglepően éj fekete humorral ellensúlyozza (ennek a filmnek köszönhetjük minden idők legröhejesebben könnyfakasztó karácsonyi történetét.)
Joe Dante (Piranha) rendezése ötletes, sodró lendületű, és legfőképpen bátor: a jelenet, mikor a kreatúrák egy idős, beteg hölgy lakásába hatolnak be, majd puszta szórakozásból kivégzik az asszonyt, mai szemmel nézve is brutális (annak ellenére, hogy közben ellenállhatatlanul vicces is).
Nincs menekvés, a szörnyek jönnek, röhögnek, szórakoznak és pusztítanak, egyetlen céljuk a káosz terjesztése, bár ezt nyilván nem tudnák pontosan megfogalmazni. Gonoszságuk nem döntés kérdése, sokkal inkább egyszerű jellemvonás: nincs mit tenni, ők ilyenek. A rádióból megtudhatjuk, hogy a katonaság vízágyúval vonulna ellenük, sajnálatos, hogy ezt a jelenetet végül nem láthatjuk. A film végkicsengésével csak egyetérteni lehet: az amerikai kultúra minden jó szándéka ellenére sem készült fel a csodák befogadására, a Peltzer család, bár tagjai kétségtelenül szívélyesek, nem érdemel ilyen különleges ajándékot.
Nincs menekvés, a szörnyek jönnek, röhögnek, szórakoznak és pusztítanak, egyetlen céljuk a káosz terjesztése, bár ezt nyilván nem tudnák pontosan megfogalmazni. Gonoszságuk nem döntés kérdése, sokkal inkább egyszerű jellemvonás: nincs mit tenni, ők ilyenek. A rádióból megtudhatjuk, hogy a katonaság vízágyúval vonulna ellenük, sajnálatos, hogy ezt a jelenetet végül nem láthatjuk. A film végkicsengésével csak egyetérteni lehet: az amerikai kultúra minden jó szándéka ellenére sem készült fel a csodák befogadására, a Peltzer család, bár tagjai kétségtelenül szívélyesek, nem érdemel ilyen különleges ajándékot.
Bár emberszereplőink tekintetében sincs okunk panaszra, a show természetesen a szörnyeké: megvalósításuk hibátlan, saját személyiséggel rendelkeznek, taszítóak, perverzek, és végtelenül szimpatikusak. CGI természetesen nyomokban sem fedezhető fel, precízen kivitelezett bábokat láthatunk, és újfent bebizonyosodik, mennyire hatásosak. A filmvégi mozis leszámolás pedig valószínűleg Tartantino-t is megihlette: a Hófehérke vetítését hangos tetszésnyilvánítással díjazó rémsereget nézve könnyen a Becstelen brigantyk náci vezérkarára asszociálhatunk.
A Szörnyecskék - néhány kortársával ellentétben - igen szépen öregedett, mai szemmel is felháborítóan szórakoztató, a beharangozott remake híre pedig senkit ne rettentsen meg: ha az rosszul sikerül, ezt bármikor újranézhetjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése