Bettelheim (gyermekpszichológus/író) úgy
vélekedik, hogy ― a gyermekek számára ― a mesék nem csak azért fontosak, mert
leegyszerűsítik, lefordítják a bonyolultnak tűnő világot egy érhetőbb nyelvre,
de gyógyító hatással is bírnak. Vagyis nem csak a világ megértésében segítenek,
hanem a traumák feldolgozásában is, éppúgy, mint a horror műfaja. A faun labirintusa, a fantasy (mese) és a horror különleges színtézisével gyakorlatilag ezt az elméletet viszi színre. Szó szerint.
A 2007-ben három
Oscart nyert alkotásnak, A faun
labirintusának, Del Toro rendezője, írója és producere is egyben, a
filmet az általa írt eredeti forgatókönyv alapján vitte vászonra, mentesítve
önmagát az esetleges hollywoodi befolyás alól. Az eredmény pedig kétségkívül
lenyűgöző lett, az álomgyár látványorientáltságát is kellőképp kielégítve.
A rendező a
filmmel több műfaj határán lavírozik, a történelmi film (kevésbé hangsúlyos), a
fantasy és a horror különleges elegyét létrehozva. A mű az említett zsánerek mindegyikébe
belekóstol, de egyiket sem viszi végig, hiszen ez tulajdonképpen egy kislány drámája
arról, hogyan tudja a gyermeki lélek feldolgozni a feldolgozhatatlant.
Az 1940-es évek
közepén járunk, a spanyol polgárháború után. A történet egy valós és egy fiktív
szállal operál, melyek közt Ofelia (Ivana Baguero) a kapocs. A lány, állapotos
édesanyjával érkezik leendő mostohaapja ― aki egyben születendő öccsének
apja is ―, a kapitány táborába. A fasiszta és szadista hajlamú Vidal kapitány
(Sergi Lopez) a hegyekben megbújt gerillák módszeres likvidálásán dolgozik,
miközben felesége napról napra rosszabbul lesz. A kislánynak az új helyzet, az
ismeretlen környezet, valamint az anyja és születendő testvére iránti
aggodalom feldolgozásában a mesék, a mítoszok csodás világa segít. Pontosabban
néhány tündér és a faun (Doug Jones), aki különleges feladatokkal bízza meg. A
próbatételek célja, hogy meggyőződhessenek arról, hogy az expozícióban
bemutatott túlvilági hercegnő valóban Ofeliában született-e újjá. A kislánynak
több színtéren kell bizonyítania rátermettségét, hogy elnyerje az áhított
halhatatlanságot, és visszatérhessen apjához egy mesés birodalomba.
A film
elsősorban a látványra, a gyermeki kíváncsiságot felélesztő ― ugyanakkor
félelmetes ― atmoszférára, valamint a fantasy dualizmusára épít. Megeleveníti a
valós és a fantázia világát, melyben az Ofeliával történő csodás események
szinte párhuzamosan zajlanak a valósakkal. Vagyis (szokatlan módon) a fantasy
„epizódok” nem egy realisztikus keretbe ágyazva jelennek meg, és nem is veszik
át a főszerepet. A történet, a két világ határmezsgyéjén táncolva, egészen a
film zárlatáig intellektuális bizonytalanságban tartja a nézőt azzal
kapcsolatban, hogy melyik „világ” felé kötelezi el magát. Az alkotás már az
első képkockákkal egy hömpölygő asszociációs folyamot indít meg, miközben a
képi világ és az események sodró lendülete végig fogva tartják a nézőt.
A horror
elemekben is bővelkedő mű olyan naturalisztikus ábrázolásmóddal operál, ami
kegyetlenül kizökkent, sőt kirángat minket a fantasy révén megelevenedő csodás világból
(mely egyébként legalább olyan hátborzongatóan van tálalva, mintha egy rémmesébe
csöppentünk volna). A rendező egy majdnem annyira brutális jelenettel indít
támadást ellenünk, mint amit a Visszafordíthatatlan
(Gaspar Noé, 2002) című filmnek köszönhetően már egyszer elszenvedhettünk.
Ugyan itt az arc (konkrétan az orr) konzekvens szétverését nem egy tűzoltó
készülékkel követik el, csak egy „szolid” borospalackkal, mégis legalább
annyira sokkolóan valószerű a jelenet, mint az említett filmben. A horror
megelevenedését ― kissé paradox módon ― sokkal inkább az SS tisztre hajazó figurának, Vidal kapitánynak köszönhetjük,
mintsem a filmben megelevenedő szörnyeknek. A kapitány a csonkítás válogatott
módszereit mutatja be, míg végül ő maga is áldozattá válik, és egy jól
irányzott vágással Hugo Nevető emberét vagy Joker figuráját eleveníti
meg/fel. Ráadásul a film megidézi az őrült férfi vs. gyermek labirintusban
történő hajszáját, amitől a Ragyogás
(Stanley Kubrick, 1980) óta kiver a víz.
A film a műfaji
keveredések révén nehezen aposztrofálható, mondanivalója azonban igazán drámai
és tragikus. Egy olyan „újgenerációs” fantasy, ami a lebilincselő képi világa
ellenére sem való gyerekeknek. Egyáltalán nem! Összességében a történet akkor
sokkol a legjobban, mikor rávilágít, hogy az emberi kegyetlenség és az erőszak
ilyetén megnyilvánulása és reprezentálása sokkal kíméletlenebb ― Sergi Lopez
alakítása egyébként rendkívül hiteles ―, mint a legijesztőbb szem nélküli,
gyerekevő szörny. Hiszen egy szörnynek (funkciójánál fogva) ez a fajta
brutalitás könnyebben megbocsátható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése