Biztos mindenkinek volt már olyan érzése egy közvetett
környezetében élő személlyel kapcsolatban (bár lehet, hogy csak én vagyok túl
paranoid), hogy valami nem stimmel vele. Olyan emberekre gondolok, akikkel
nincs közelebbi kapcsolatunk, de akár napi rendszerességgel is látjuk őket a
buszon vagy a közértben, így van alkalmunk fantáziálni arról, hogy milyenek
lehetnek ők, milyen életet élhetnek. Az arcberendezésükben van valami, ami
(talán nem véletlenül) azt sejteti, hogy a jámbornak tűnő mosoly egy sötét
személyiséget/titkot rejt, kertjükben esetleg néhány elásott, megcsonkított
hulla vár feltárásra. Kevés ember kelt ilyen megmagyarázhatatlanul negatív és
nyugtalanító emóciót, de kétségtelenül létezik ez a jelenség. Akinek ismeretlen
az érzés, annak a továbbiakban taglalt film főszereplője, César (Luis Tosar),
ismerőssé fogja tenni. Ő pontosan a leírt fizimiskával rendelkezik, mondhatni a
mintapéldánya ennek a karakternek. Egyszerűen tökéletes!
Nos, Jaume Balagueró spanyol rendező neve ismerősen csenghet
az európai horror kedvelőinek hiszen ő jegyzi ― többek közt ― rendezőként és
forgatókönyvíróként is a Rec (2007)
vagy a Darkness – A rettegés háza
(2002) című filmeket. Az alkotó ezúttal egy nyomasztó pszicho-thrillerben
mutatja meg magát, ismét bebizonyítva, hogy fölöttébb kedveli a pesszimista
végeket (lásd pl. az említett horrorokat).
Az Amíg alszol (2011)
című film nem divatos abban az értelemben, hogy nem a látvánnyal, sokkal inkább
a történettel próbál lebilincselni. Sikerrel! Az akció- és CGI tengerben szinte éhezik
az ember az ilyesmire. Végre egy jól megírt forgatókönyv, ami önmagában is
megállja a helyét mindenféle optikai tuning nélkül. Ez a történet a psziché
felé nyúl, melyben a narratíva, a különleges atmoszféra és nem utolsó sorban a
színészi játék nyűgözi le a nézőt. A cselekmény lassú folyása közben az alkotó
végig fenntartja a feszültséget, a suspencet, így egy pillanatig sem
lélegezhetünk fel. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez az utóbbi idők egyik
legfelkavaróbb filmje. A téma, a főhős elvetemült jelleme, a rendkívül
valószerű ábrázolásmód, a hiteles színészi játék miatt mindenképp.
A történetben César ― egy társasház portásaként ― elhivatottan
küzd a lakók életének megkeserítéséért.
A hozzá hasonló szociopaták többnyire ezt teszik, ebben nincs semmi
meglepő, az azonban újdonságként hat, hogy mindezt látszólag indíték nélkül
teszi. Őt nem a bosszú hajtja, hanem a zsigeri gonoszság. Életének egyetlen
célja, hogy a körülötte élőket, önmagához hasonlóan, boldogtalannak lássa. Az
egyik lakó, Clara (Marta Etura) személyében azonban emberére talál, hiszen a
mindig kedves lány arcáról nehéz letörölni a mosolyt. César ― célja elérésének
érdekében ― éjjelente tör be a lányhoz. Miközben Clara alszik (a betolakodó persze
kicsit rá is segít az alvás mélységére egy kis kloroformmal), szorgosan és
módszeresen tevékenykedik a lakásban. A férfi egyre elszántabb, eszközei pedig a
történet előrehaladtával egyre brutálisabbak lesznek. Kezdetben levelekkel
zaklatja a lányt, majd mérgezni kezdi a szépségápolási szereit, később csótányokkal
fertőzi meg a lakást. A portás nem hibázik. Ha mégis, azt rögtön „kijavítja”. A
legfeszültebb helyzetben is képes improvizálni, kézben tartani az eseményeket,
ha a precíz, mértani pontossággal kivitelezett terveibe megpróbálnak
belekontárkodni (lásd Clara barátját vagy szomszéd kislány zsarolási
kísérleteit.)
A film a lélektani hatást egyszerű, hétköznapi
szorongásainkra építi. Felidézi az esti lefekvés előtti nyugtalanító érzést:
Vajon bezártam az ajtót? Az ismerős félelmeket váltja valóra, amikor reprezentálja,
milyen is az, ha ― tudtodon és akaratodon kívül ― valakinek szabad bejárása
lesz a legintimebb területre, a saját otthonodba. Ehhez, az alvó állapotban
lévő kiszolgáltatottság, védtelenség ősi félelmét is társítja. Számos horror
épült már erre a témakörre ― például, hogy csak egy klasszikust említsek, a Rémálom az Elm utcában (1984) ―, de ez a
film attól igazán hátborzongató, hogy az elalvástól való fóbiát egy valós
kontextusba helyezi, ami olyan hitelesen van megkonstruálva, hogy tényleg az az
érzésünk támad, hogy a látottak akár velünk is megtörténhetnek.
A bevezetőben kifejtett jelenség negatív hősét a filmben César
testesíti meg. A példával ellentétben azonban személyisége nem marad az
ismeretlenség homályában (nem is kétséges, hogy ő tényleg pszichopata), és nem
is marad kellő távolságban. Betör Clara lakásába, életébe és a Miénkbe is!
César az utóbbi idők legjobban eltalált negatív karaktere. Az
információ, miszerint a bejáratos portásnak a korábban vázolt sötét Én az
egyedüli, amivel rendelkezik, rögtön a történet elején kiderül. Nincs másik Énje,
nincs jó Énje! Ő az a velejéig romlott lény, akinek a céljai eléréséhez
színészkednie kell, hogy tervének véghezvitele előtt semmiképp se
lepleződhessen le. Jámbor ábrázatot felvéve, kedvesen cseveg a lakókkal,
miközben mélyről jövő undort érez minden ember iránt. A film egyik
csúcsjelenete ― a lezáráson túl ―, mely César kegyetlenségét ékesen bizonyítja, amikor
az idős, kutyás hölgynek Sra. Veronícának (Petra Martínez) a szemébe nézve, mérhetetlenül
rideg higgadtsággal, kéretlenül, ámde hosszan ecsetelve tárja fel a nő életének
hiábavalóságát. A lelki terror brutalitása nagyobb sebet üt, mint a legvéresebb
horror.
A Césart megformáló Luis Tosar színészi teljesítménye
legalább annyira figyelemre méltó, mint az általa játszott karakter
kíméletlensége. Alakítása mindenféle erőlködéstől mentes. Tosar annyira
természetes a szociopata szerepben, arcjátéka olyannyira valós, hogy hajlamosak
vagyunk elfelejtkezni arról, hogy egy színészt látunk a vásznon, aki nem
feltétlenül azonos a szerepével.
A film tulajdonképpen a tökéletes bűntény megvalósítását
tematizálja, így paradox módon eléri, hogy izguljunk Césarért, illetve a lebukás
miatt. Ez nyilvánvalóan ambivalens érzést von magával (a befogadó részéről),
hiszen nem kifejezetten felemelő egy beteg elemével azonosulni. Nem csak a tematika, de a tálalás módja is feszültségkeltő. A narráció a kezdő jelenetben felmerülő egzisztenciális kérdést nyitva
hagyja, melyre egészen a zárlatig nem kapunk választ. A válasz (ami egyben a
csattanó) és maga a film is olyan, amit emészteni kell… és ehhez a stáblista
lefutásának ideje is roppant kevésnek bizonyul. A film még egy mindenre felkészült, horroron nevelkedett néző lelkét is képes megtépázni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése