Michael Bay egy végtelenül cinikus ember.
Akinek szeme van, eddigi munkásságát vizsgálva is gyanakodhatott erre: mindig, minden körülmények között tökéletesen fotogén szereplőit, pátosztól csöpögő naplementéit, indokolatlan robbantásait és gyomorforgató patriotizmusát szemlélve könnyen támadhat az az érzésünk, hogy ez az ember átver minket. Szemérmetlenül. A Pearl Harbor romantikus giccstengerét, vagy az Armageddon hősi halált választó Bruce Willisét lehetetlen komolyan venni, a Transformers filmek pedig új fejezetet nyitottak a buta, gyerekes (elnézést kérek a gyerekektől), kizárólag önmaguk dicsőítéséért létező látványmozik történetében. A magát filmértőnek valló közönség körében neve az esztelen költségvetésből forgatott hulladék szinonimája, miközben tömegek vonulnak mozijaira a világ minden pontján, sőt, olyan nagyágyúk szavaznak bizalmat neki, mint Steven Spielberg, akiről sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ne értene a filmkészítéshez. Bay-t szidni tulajdonképpen közhelyszámba megy. Egy South Park epizódban a robbantások iránt érzett beteges vonzalma került kitárgyalásra, a dramaturgiát, logikát, egyáltalán, a józan észt teljes mértékben nélkülöző, minimum három órás giga-eposzai nem filmek: félelmetes látvány-monstrumok, a rájuk fordított dollármilliókhoz intézett szerelmeslevelek, CGI-bemutatók, pusztítás-pornók. Munkáit nézve nem kiszolgálva, inkább kiszolgáltatva érezzük magunkat, mintha a hollywoodi csodapalota kacskaringós, sehová sem vezető folyosóin kalauzolnának keresztül minket, de úgy, hogy nem a kezünket fogják, hanem hátulról rugdosnak, miközben a fülünkbe ordibálják: - "Nézd, mi tudjuk ezt is! Meg ezt is!" -, és a szerencsétlen néző meghunyászkodik, örül, hogy egyben maradt az utazás végére, sőt, hálát rebeg, amiért beavatták a varázslatba. Michael Bay választott, sőt, teremtett magának egy univerzumot, ahol a Nap állandóan éppen lenyugvófélben van, mindenki gyönyörű, mindenki tökéletes, és a kamera csak forog körülöttük megállíthatatlanul, miközben jelentőségteljesen néznek valamit az égen, amit mi nem láthatunk (nyilván, mert kevésbé vagyunk tökéletesek).
Michael Bay karrierjének kezdete óta az amerikai álmot ünnepli, Amerika pedig a keblére ölelte őt, bizalmat szavaztak neki, erre föl most röhögve odacsinál a Fehér Ház makulátlan gyepére, és a csillagos-sávos lobogóval törli ki.
Nehéz szeretni ezt a filmet. Nagyon sokszor vigyorodtam el megtekintése közben, többször is helyeslően bólogattam, hogy a tuti megmondásra került, és igen, elégedetten konstatáltam, a rendező milyen élvezettel ecseteli szereplői mérhetetlen idiotizmusát. A Pain & Gain egy iszonyúan vicces film. De a velejéig romlott.
Az (ezúttal tényleg) igaz történeten alapuló forgatókönyv szerint Daniel Lugo fitness-edző és testépítő barátai egy szép napon megelégelik, hogy életük nem hajlandó az emberfeletti fizikumuk által őket megillető minőség szintjéhez igazodni, úgy gondolják, jóval többet érdemelnének annál, mint ami jutott nekik. Hiszen gyönyörűek. Ők maguk az amerikai álom. Ideje, hogy ezt mások is észrevegyék. Először csak Lugo egyik dúsgazdag kliensét (Tony Shalhoub) kényszerítik vagyontárgyai nem éppen önkéntes átadására, majd, mikor az így szerzett gazdagság elillan (legnagyobb részét a Dwayne Johnson által alakított, Jézus-mániás kokainista telhetetlen orrlyukai szippantják fel), szintet próbálnának lépni, ám ennek van egy, meglehetősen súlyos akadálya: hozzájuk képest a Dalton fivérek diplomás agysebészeknek minősülnek. Olyannyira nem állnak helyzetük magaslatán, hogy első áldozatukat sem sikerül eltenniük láb alól (pedig derekasan próbálkoznak vele), így ő vallomást tesz a rendőröknek, kész szerencse, hogy azok nem hiszik egyetlen szavát sem, hiszen félig kolumbiai. Emberünk végső elkeseredésében az Ed Harris által alakított magánnyomozóhoz fordul, aki kezdeti ellenérzéseit legyűrve végül elvállalja az ügyet, és maga sem hiszi el, milyen primitív bűnbanda nyomaira bukkant. A rendőrség még az ő figyelmeztetését sem hajlandó megfelelő komolysággal kezelni, így hőseink ámokfutása két emberéletet is követel, mire a hatóságok végül lecsapnak rájuk.
Mint már említettem, a film rendkívül vicces. Mark Wahlberg túlzás nélkül élete alakítását nyújtja Daniel Lugo szerepében, minden mozdulatából sugárzik a visszataszító önteltség, arrogancia, és a bamba, ugyanakkor agresszív butaság (egy jelenetben a kamera hangsúlyosan Calvin Klein márkájú alsójára téved: csillagos ötös), önirónia tekintetében pedig csak Dwayne "The Rock" Johnson teljesítménye múlja fölül: láthatóan mindketten tökéletesen ismerik a világot, amit kifiguráznak, onnan jöttek, és nem félnek kiröhögni, kiröhögtetni saját magukat. Határtalan lelkesedéssel csinálnak hülyét magukból, de mindenki Monkja, Tony Shalhoub sem marad el mögöttük az ellenszenves, rossz modorú, nagy pofájú milliomos szerepében.
Bay rendezése kifejezetten lendületes, lehetőségeihez képest hanyagolja védjegyszerű lassításait, egyetlen robbanás látható csak a filmben, de az sem tarolja le fél Manhattant, sőt, a mozi (Bay-mérce szerint) mondhatni nyúlfarknyi hosszúságú, "csupán" két órás. A Coen-testvérek ugyanebből a sztoriból egy, a Nem vénnek való vidék szintjén mozgó, lassú, egzisztencialista drámát forgattak volna, a látványvilág, a már emlegetett, kizárólag Bay fejében létező univerzum azonban ebben az esetben kiszolgálja, támogatja a történetet, nem uralkodik el rajta. Még a rendező számomra rendkívül nehezen tolerálható alpári humora (emlékszünk még a Transformers robotjainak himbálódzó heréire?) is a helyén van, szégyellem bevallani, de nevettem a kínzásra használt gyárépületben töméntelen mennyiségben felbukkanó khmm... szexuális segédeszközök látványán.
Mégsem vall jó ízlésre, ha valaki egész életművét, illetve annak közönségét teszi nevetség tárgyává. Michael Bay kifilézi, sárba tiporja, ujjal mutogatva röhögi körbe az amerikai életformát, mutatja fel annak visszásságait, testkultuszának kártékony voltát, ami becsülendő teljesítmény lenne, ha említett úriember nem pont ezeknek a dolgoknak köszönhetné milliárdos vagyonát. Így azonban az egész filmet belengi egy kellemetlen érzés, miszerint az alkotók nem velünk nevetnek, sokkal inkább rajtunk. Aggasztó belegondolni, mi járhatott rendezőnk fejében, mikor korábbi filmjeiben egész városokat, komplett földrészeket pusztított el, láthatóan élvezettel.
Olyan fokú cinizmus ez, amivel nehéz azonosulni.
De mocskosul szórakoztató.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése