Blogtörténeti pillanathoz érkeztünk: tárgyalt alkotások tematikájukat tekintve olyannyira közel állnak egymáshoz, hogy kézenfekvő megoldásnak tűnt egy cikk keretében kielemezni őket, villámkritika jelleggel tehát egyszerre két film rövid elemzését olvashatjátok az alábbiakban.
Hollywoodban gyakran előfordul, hogy két, egymással rendkívüli hasonlóságot, kis híján tökéletes egyezést mutató produktum szinte egy időben kénytelen versenyezni a nézők kegyeiért (és pénztárcájuk tartalmáért): elég csak a Deep Impact-Armageddon párosra, vagy a Dante Pokla-Tűzhányó rivalizálásra gondolnunk. Összeesküvés-elméletek számára kiváló táptalaj a jelenség: lehet találgatni, a stúdiók közti rivalizálás szül-e ilyen kényszerhelyzeteket, egyszerű véletlenekről van szó csupán, vagy már tényleg olyan krónikus az ötlethiány az Álomgyárban, hogy jó tervnek tűnik egy ilyen, alapvetően csontig rágott, ezerszer látott szituációra épülő filmet kétszer is leerőltetni szerencsétlen nézők torkán. Az alaphelyzet ugyanis mindkét film esetében a következő: a Fehér Ház kegyetlen terroristák kezére kerül, az épületben rekedt magányos hős pedig egyedül (illetve a White House Down esetében magával az amerikai elnökkel az oldalán) kénytelen szembeszállni velük. Ha ezek alapján a Die Hard-párhuzam valaki számára nem lenne ordítóan nyilvánvaló, Channing Tatum már a WHD plakátján is koszos, fehér atlétatrikóban pózol, ráadásul az általa játszott karaktert John-nak hívják, ami lehetne humoros utalás is, ha a film valamennyire szimpatikusan tálalná. Nem teszi. Ha már összeesküvés-elmélet: a legvalószínűbbnek azt tartom, hogy ez a forgatókönyv eredetileg McClane-kalandnak készült, csak valamilyen okból (esetleg az ötödik rész irgalmatlan kudarca miatt) végül nem abban a formában került feldolgozásra.
Kezdjük a kisebbik rosszal: az Olympus Has Fallen tökös-véres akciófilmként dinamikusan, élvezhetően működik. Itt még megbocsáthatóak az újrahasznosított sztorielemek, a Fehér Ház megszállásának jelenete pedig kifejezetten emlékezetesre, sőt, rendkívül hatásosra sikeredett. Érezzük a helyzet súlyát, a szereplők kétségbeesése átélhető, a jelenet lehengerlő energiával zajlik, profin megkomponált tűzpárbajokkal, figyelmeztetés nélkül szegezve székébe a nézőt. Gerard Butler hiteles akcióhős, a test-test elleni küzdelmek meglepően brutálisak, a forgatókönyv fordulatai kiszámíthatóak, de lendületesen görgetik előre a cselekményt. Sajnálatos módon a film alaphelyzetével van a legnagyobb baj: lehetetlen ízlésesen, taszító patriotizmus és kényszeres zászlólengetés nélkül elmesélni ezt a történetet. A világnak ebből a kevésbé szerencsés szegletéből egyszerűen komolyan vehetetlen a szereplők önfeláldozása, végtelen lojalitásuk elnökük iránt. Képzeljünk el egy akciófilmet a magyarországi Parlament vérszomjas terroristák általi megszállásáról: lenne ember az országban, aki nem az öltönyös bűnözőket lerohanó fegyvereseknek drukkol? A film becsületére váljon, hogy ha megfelelő engedékenységgel viszonyulunk hozzá (engedékenységünk pedig indokolt, mivel ezt a sztorit egyszerűen nem lehetett élvezetesebben kivitelezni) akkor gond nélkül kikapcsol, elszórakoztat, vállalását nyári akciófilmként tehát maradéktalanul teljesíti.
Ez az, ami a White House Down-nak -lényegesen könnyedebb jellege ellenére- egyetlen pillanatra sem sikerül.
A képletből a patriotizmus természetesen itt sem vonható ki, de ráadásul a készítők egy pillanatra sem próbálják ízlésesen tálalni azt: kezdve ott, hogy a főhős lánya beteges rajongást mutat a Fehér Ház iránt (többet tud az épület történetéről, mint az idegenvezető) folytatva azzal, hogy az ott dolgozók egyszerűen a "világ legjobb munkahelyeként" emlegetik, minden toleranciám is kevésnek bizonyult a látottak feldolgozására. A Jamie Foxx által alakított elnök egyszerű fekete srác, akit a forgatókönyv öntudatlan rasszizmussal kezel, a poénok gyermetegek és bugyuták, az akciójelenetek kidolgozatlanok és következetlenek. A fordulatok itt is kiszámíthatóak, de megbocsáthatatlanul klisészerűek, a film meg sem próbál megfelelni a vele szemben támasztott minimális elvárásoknak sem. Elkeserítő és felháborító, ha Hollywood fejesei valóban azt gondolják, ennyivel megelégszünk egy nyári blockbuster megtekintésekor. Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy agyatlan lövöldözésen és szellemesnek egy pillanatra sem nevezhető párbeszédeken kívül nem kapunk mást: a mozi élvezhetőségét egyszerűen lehetetlenné teszi minősége, illetve ritkán tapasztalt minősíthetetlensége. Bizakodásra adhat okot, hogy a film anyagi szempontból látványosan megbukott: elkövetői remélhetőleg legközelebb kétszer is meggondolják, érdemes-e nyálcsorgató idióták gyülekezeteként kezelniük fizető nézőiket.
Lehet tehát ugyanazt a bugyuta történetet többféleképpen elmesélni, csupán az a kérdés, érdemes-e. Az Olympus Has Fallen esetében a válasz: "Miért ne?" a White House Down alapján viszont: "Semmiképp."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése