Világvége volt, van, lesz.
Bolygónk végpusztulását az arra illetékesek számlálhatatlan alkalommal és módon jósolták már meg, ám a pánik - eddig - minden esetben indokolatlannak bizonyult. Nostradamus, a maják, vagy már nem is tudom, kicsodák utoljára 2012-re lőtték be az apokalipszis dátumát, de az csak a multiplexek jobb sorsra érdemes vásznait érte el Roland Emmerich nézhetetlenül ostoba, a katasztrófafilmek állatorvosi lovának is beillő, giga-mega-hiper-szuper "destruction-porn"-ja, a már címével is rendkívüli ötlettelenségről tanúskodó 2012 képében (ha még nem láttad, kerüld messzire: az a pár valóban látványos rombolásjelenet nem kárpótol agysejtjeid tömeges pusztulásáért, amit az emészthetetlen párbeszédek és a tolerálhatatlan giccsözön okán vagy kénytelen elszenvedni). A Földet fenyegette már kizárólag egy csapat olajfúrótoronyban serénykedő fotogén munkásember segítségével elpusztítható, Manhattan-méretű meteor (Armageddon), egy nagyarcú fekete és az amerikai elnök által simán meghackelhető vezérhajóval közlekedő földönkívüliek inváziója (A Függetlenség napja), öntudatra ébredt gépek lázadása (Terminátor), vicces hangyaseregként futkározó CGI-zombik (World War Z), valamint Miley Cyrus videoklipjei, de arra, ami a This is the End abszurd, kétórás masszív röhögőgörcsöt garantáló kockáin vár ránk, még így sem lehettünk felkészülve.
Alapsztorink a következő: Seth Rogen (bámulatos hitelességgel alakítja: Seth Rogen), közepesen híres hollywoodi színész meghívja szerény otthonába jó barátját, az egy fokkal kevésbé híres hollywoodi színészt, Jay Baruchel-t (Jay Baruchel lehengerlő a szerepben), hogy eltöltsenek pár kellemes napot egymás, némi (nagyon sok) alkohol, és egy parányi (ipari mennyiségű) marihuána társaságában. A mulatság kellemes tespedtségben telik, míg Seth rá nem döbben, hogy meglehetősen híres hollywoodi színész barátja, James Franco (James Franco briliáns jutalomjátéka) éppen házibulit tart hatalmas villájában Jonah Hill (Jonah Hill bámulatosan ihletett megformálásában), Craig Robinson (Craig Robinson jobb, mint Denzel Washington valaha), Danny McBride (Danny McBride a method acting legjavát nyújtja), valamint Michael Cera (Michael Cera lubickol a szerepben), Paul Rudd (Paul Rudd csúcsformában tündököl), Emma Watson (Emma Watson készülhet az Oscar-gálára), és még egy rakás közepesen, kevésbé, illetve egyáltalán nem híres hollywoodi sztárocska társaságában. Jay eleinte ódzkodik az ötlettől, de hosszas unszolás után beadja a derekát, a buli pedig eszeveszett hangulatban, kábult örömmámorban zajlik egészen addig, míg felcsapó lángnyelvek és iszonyatos rengések kíséretében meg nem nyílik hőseink alatt a Föld, feltárva a Pokol kapuit, ami másodpercek leforgása alatt, minden kímélet nélkül nyeli el a díszes kompánia megdöbbent tagjainak tetemes részét (úgy saccra a teljes indie-vígjáték paletta 90%-át).
A házban rekedt túlélők azonnal bámulatosan leleményes terveket kezdenek szövögetni túlélésük érdekében, majd mérhetetlen élettapasztalatuknak és bölcsességüknek köszönhetően felülkerekednek a káoszon, és ami a legfontosabb: végig sikerül megőrizniük emberségüket.
Nos, nem: valójában semmi ilyesmi nem történik, illetve a legnagyobb vicc az, hogy bizonyos mértékben mégis, de egyáltalán nem úgy, ahogy arra számítanánk.
Képzeljünk el egy csapat, alapvetően szimpatikus, de nem éppen agysebész kvalitású középkorú férfit, akik sztárokhoz illő életmódjuknak hála köszönőviszonyban sincsenek a valósággal: a realitásokhoz pusztán érintőlegesen kapcsolódó álomvilágban élnek, a túléléshez szükséges legalapvetőbb képességeknek is híján vannak (nem tudnak például gödröt ásni), az emberiség tagjaival szembeni kiemelt státuszuk létjogosultságáról azonban teljes mértékben meg vannak győződve, hiszen SZÍNÉSZEK, rengeteget tesznek a pórnép szórakoztatásáért, így aztán nyilvánvalóan nem eshet bajuk (Jonah Hill körülbelül így imádkozik az Úrhoz: "Kedves Isten, Jonah Hill vagyok... a Moneyball-ból). Mindezek tetejébe ráadásul folyamatosan részegek-és vagy totálisan be vannak szívva, közösségükön belül pedig a legnagyobb konfliktusforrás az, hogy ki egye meg az utolsó Milky Way szeletet. A szereplők végtelen öniróniája dicséretre-és irigylésre méltó (Rogen a rendező Evan Goldberggel együtt jegyzi a forgatókönyvet, ennek ellenére nem kíméli saját magát sem), öröm látni, ahogy ezek a felnőtt emberek minden méltóságukat félre téve, gyermeki örömmel tárják fel előttünk idiotizmusukat, ami azt eredményezi, hogy lényegesen méltóságteljesebbek, mint amikor ugyanennyire idióta férfiak egész filmeket áldoznak arra, hogy befeszült ábrázattal önnön fontosságukat dicsőítsék.
Az alkotók minden létező világvége klisét felhasználnak, kiforgatnak és újrahasznosítanak, kreativitásuk nem ismer határokat, a film vállalt eszetlensége lehetőséget biztosít arra, hogy minden agyament ötletüket megvalósítsák. A vizuális effektek nagyjából egy közepes Asylum-produkció szintjén mozognak, de esetlenségük csak hozzáad a bájos összképhez, nem rontja le az élményt (furcsa is lenne ebben a kontextusban csúcskategóriás CGI-t alkalmazni). Az akciójelenetek ennek ellenére kifejezetten dinamikusak, lendületesek, a már emlegetett 2012-vel ellentétben itt nem válik ásításra ingerlően unalmassá a sokadik hajszál híján megmenekülés, vagy az elrugaszkodottságukban egymásra licitáló látványos robbanások. A példamutatóan gátlástalan alkotógárdának még valami pozitív üzenet-féleséget is sikerül betuszkolnia az alpári poéngörgetegbe, a végkifejlet őrületesen eltúlzott happy end-je pedig már-már katarzisszerűen nevetséges.
A film megtekintése után hiányérzeted egyedül azért lehet, mert nem guríthatsz le azonnal egy üveg sört (vagy bármit) ezeknek a végtelenül szerethető, infantilis vadbarmoknak a társaságában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése