A közvélekedéssel ellentétben a kritikus (esetemben a kritikát író lelkes amatőr) nem elkötelezett mazochista: nem direkt néz rossz filmeket, hogy utána dühtől fröcsögő sorok gépelésével küldhesse a tárgyalt munka alkotóit oda, ahová szerinte valók. Rossz filmről véleményt írni kellemetlen érzés, a düh kinyilvánítása nem feszültséglevezető, sokkal inkább idegőrlő folyamat. Az ember, ha már kritikaírásra adja a fejét, jó eséllyel filmrajongó, így az okoz neki örömet, ha pozitív hatások érik mozizás közben. Külön kategóriát alkotnak azok a mozgóképek, melyek kétségkívül értéket képviselnek, alkotóik szándékai tisztán kivehetők, a koncepció világos, ráadásul maradéktalanul célba is ér, a végtermékre azonban pusztán gondolni is kellemetlen. Ezek azok a filmek, amiket ökölbe rándult kézzel, összeszorított fogakkal nézel végig, ha tehetnéd, fölugranál a székből, és káromkodva borogatnád fel a bútorokat magad körül, de nem teheted: az alkotás lebilincsel, szögesdróttal rögzít a székhez, beeszi magát a húsodba, és napokig nem ereszt, nincs hová bújni előle, mert tudod, hogy minden kockája színigaz.
A fiatal, szimpatikus pár (Kelly Reilly és Michael Fassbender) egy elhagyatott bányatóhoz utazik, hogy együtt töltsék a hétvégét: az óvónőként dolgozó lány csak pár kellemes napra számít barátjával, a fiúnak azonban komolyabb tervei vannak: lánykérésre készül. Baljós előjelek ugyan akadnak, a helyi populáció finoman szólva nem szívleli az idegeneket, ők azonban elhatározzák, hogy nem törődnek semmivel, igyekeznek élvezni egymás társaságát. Mikor a helybéli kamaszok első pillantásra csak mérsékelten veszélyesnek látszó tagjai módszeresen nekilátnak, hogy tönkretegyék a meghitt pillanatokat, még egyik fél sem sejtheti, hogy az édeni környezet mélyén maga a feneketlen, vérgőzös Pokol leselkedik, amit egyszerűen úgy is nevezhetünk: emberi természet.
Az Eden Lake végtelenül kegyetlen film. Az egészen hétköznapi szituációból, pitiáner sérelmekből kibomló, az erdőt vérmocskos mészárszékké változtató cselekmény nyílegyenes és következetes, minden elemével azon munkálkodik, hogy nézőjét a legkínzóbb lelkiállapotokba hajszolja. Frusztrált düh és kilátástalanság izzik minden képkockáján, a legdurvább torture porn-okon edződött horrorrajongót is elemi erővel teperi le, mert itt nem holmi maszkos rém fenyegeti a főszereplőket, semmi természetfeletti elemmel nem találkozunk. Minden, ami előttünk zajlik, zsigeri módon realisztikus, a végletekig csupaszítva valóságos. Az alkotók nem engedélyezik számunkra az elvonatkoztatás kényelmes pozícióját, egy pillanatra sem lélegezhetünk fel, nem hihetjük, hogy amit látunk, hatásvadász, öncélú rémisztgetés. Iróniának vagy fekete humornak az esélye sem merül fel, főszereplőinket nem felelőtlenségük, vagy könnyelműségük sodorja egyre szörnyűségesebb helyzetekbe. A világ egyszerűen kifordul kereteiből, a legyűrhetetlen téboly figyelmeztetés nélkül uralkodik el mindenen. Nyilván el lehet gondolkodni azon, az állatias szintre süllyedt gyerekek mi módon juthattak az érzelemmentességnek arra a fokára, amit bemutatnak nekünk, a lényeg azonban sejthető: a könyörület és empátia korántsem genetikailag kódolt sajátosságok, belénk nevelik őket, akárcsak azt, hogyan kell késsel-villával enni. És nincs kiút, nincs menekvés. Ahogy a cselekmény egy adott pontján elhangzik: "Ezek csak gyerekek". Az Eden Lake kíméletlenül pontos látlelet a bennünk rejtőzködő Fenevadról, ami ott lapul mindannyiunkban, csupán körülményeink és a minket befolyásoló események határozzák meg, mikor szabadul el.
Kétségtelenül hatásos, felkavaró munka, ám pontosan sikerültsége okán nem tudom jó szívvel ajánlani: ha teheted, ne nézd meg, ne is gondolj rá, kerüld messzire, fordítsd el a fejed, hátha úgy sikerül elhinned, hogy veled nem történhet meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése