Ajánló: Az élet filozófiája. (Rémi Bezançon: A legszebb dolog, 2011)

Ha van valaki, aki egy harmonikus kapcsolatot is képes fenekestül felforgatni, az egy harmadik fél. Jelen esetben egy gyerek.

A személyes érintettség talán kicsit megnehezíti, hogy objektíven nyilatkozzak erről a filmről, mindenesetre minden gyermekvállalás előtt álló vagy azt fontolgató párnak kötelezővé tenném. Persze lehet, hogy a látottak már csak a vég felől érezhetők át (újra), amikor már túl van az ember egy s máson, no de erről kicsit később…

Barbara (Louise Bourgoin) épp a doktori disszertációját írja filozófiából, amikor megismerkedik a videotékában dolgozó Nicolassal (Pio Parmai). Egymásba szeretnek, összeköltöznek, és a szerelem hevében kitalálják: jó lenne egy gyerek. Az eredményre nem kell sokat várni, és innen indul az igazi bonyodalom: mert hát szép is a szerelem meg az ösztönök, de Barbara ekkor döbben rá, hogy tulajdonképpen sosem rajongott a gyerekekért, a leendő apuka pedig ideje nagy részét a lövöldözős videojátékaival és képregény-olvasással tölti, vagyis még mindketten totálisan éretlenek a feladatra. A másik felismerés, hogy egzisztenciális szempontból is alkalmatlanok, hiszen a lakás kicsi, a nő még tanul, a férfi pedig nem keres túl fényesen.

Kép forrása: Port.hu

A legszebb dolog műfaja dramedy (a komédia és a dráma fúziója), ennek megfelelően humoros és komoly egyszerre. Az ideális arányt a rendező, Rémi Bezancon remekül találta el, akkor vicces amikor kell, és akkor mély amikor az helyén való. A megfelelően időzített komikummal jól oldja a drámai helyzeteket. A műfaji keveredéssel egyben reprodukálja a hormonok hullámvasútján útnak indított nő hangulatingadozásait is, aminek kivitelezése bravúros egy férfi rendezőtől.

Végre egy történet, ami nem csupa rózsaszín nyál, és nem is az a fajta vígjáték, ahol minden helyzet teljesen abszurd. Ebben a tematikában ez a film áll a legközelebb a realitáshoz, amihez nagyban hozzájárult, hogy a forgatókönyv alapja Eliette Abecassis önéletrajzi ihletésű regénye volt: hitelesen és jó érzékkel mutatja meg két ember kapcsolatának különböző fázisait, valamint az anyává válás nehézségeit a terhességtől a gyermekkel való együttélésig. (Mondjuk az kicsit valószerűtlen, hogy a videotékás srác csak úgy „öltönyös állást” kap, mert eldöntötte, és máris lesz pénzük nagyobb lakásra, de ez persze csak kötözködés.) Találó és éles a kontraszt a kapcsolat kezdetének és a pár abszolút elhidegülésének bemutatása között: hogyan jutunk el a filmes klisével kezdődő szerelmes kergetőzésekből, egymás összefestékezéséből oda, hogy: „Ne bámuld a nőket!” A felhőtlen boldogságból, a szürke valóságba.

Noha a történet Barbara szemszögéből van elmesélve, sem e tény, sem a témaválasztás ellenére nem mondanám, hogy kifejezetten női film lenne. Mindenkinek érdemes megnéznie: vagy azért mert még nem látott közelről gyereket, de főhőseinkhez hasonlóan valamilyen „különös” okból szeretne, vagy azért mert van neki. A film azt a rózsaszín illúzióbuborékot pukkasztja ki, amiben a babák puhák, illatosak, és csak gügyögni kell nekik, amiben a várandós nő úgy van ábrázolva, mint aki a boldogságtól és áhítattól elváltozott arccal naphosszat a hasát simogatja, és amiben a család egy gyermekkel lesz végre egység. Mert a valóságban a babák nem mindig illatosak, nem hagynak aludni, sírnak és te nem tudod mitől. A nők pedig hánynak, híznak és szexet akarnak. Rengeteg szexet! És persze már akkor, amikor a férfi csak arra tud gondolni, hogy vajon mit érzékelhet mindebből a gyerek. És igen, van, hogy nem kovácsolódik családdá három ember. Van, hogy a gyerek miatt bekövetkező változásokat nem tudják feldolgozni.

A filmről azonban korántsem mondható, hogy pesszimista lenne, sokkal inkább életszerű. Erőssége a hitelességben és a zseniális színészi alakításokban rejlik. A szülés jelenet például rendkívül valószerű. A nő nem ordítva érkezik a kórházba, ahogy a legtöbb filmben szoktak, és nem szül meg perceken belül, amint beérnek. Itt látható, ahogy telik az idő. Szokatlanul pontosan és aprólékosan van bemutatva a folyamat. A rendező egyáltalán nem finomkodik a részletek pőre ábrázolásával, a jelenet mégis rendkívül megható.

Ebben a filmben minden benne van, ami ki szokott maradni ebben a témában: hogyan alakul át a nő saját testéhez való viszonya a terhesség és a szülés hatására, itt van inkontinencia, anyós-para, és feltűnnek a „szoptatás nácik” (tejklub) is. Kitűnően van ábrázolva a modern kori anya, aki mindenre rákeres a neten (pl. babakocsi-törésteszteket néz), felváltva olvassa Nietzsche és Locke műveit, a Miért sír a gyerek című könyvvel, miközben minden pózban és helységben képes aludni és szoptatni, mialatt az egész lakásban eluralkodik a kupleráj, és ő tökéletesen egyedül érzi magát. Persze lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért nem boldog, hiszen aki anya, annak boldognak kell lennie. Úgyhogy nincs más hátra, gyerekfelvigyázót kerít, és leissza magát. Csúnyán!

A történet szépen bontja ki és ábrázolja az emberi viszonyokat és azok változásait, és nem csak a párét, de Barbara saját szüleihez és a gyerekéhez való kapcsolatát is. Csak mellékszálként tűnik fel az anyós, de rendkívül találó a Barbara és a közte fokozódó konfliktus bemutatása. Egy fél mondatból, egy pillantásból is tökéletesen érted, hogy mi történik. A legkülönfélébb szituációkat képes érthetően tömöríteni. Az egyik ilyen jelenet az, amikor a reggelinél Barbara lehányt pólóját látva Nico megkérdezi: „Csak ez az egy pólód van?” Mire a nő: „Csak egy agysejted van?” Ez elsőre viccesnek tűnik, mégis több mindent mond el erről az életszituációról, sokkal több van mögötte. A film azért (is) nagyszerű, mert nincs túlmagyarázva, ami a színészek kivételes munkáját (is) dicséri. Főleg a főszerepben látható (a női szemmel is káprázatosan gyönyörű) Louise Bourgoin játékát érdemes kiemelni, aki elképesztően valósan és megrendítően formálja meg Barbara szerepét (ráadásul mindezt úgy teszi, hogy nincs gyermeke). Ha ez a nő sír, attól a néző is garantáltan fog. Egyetlen szemvillanásában benne van a düh, a megvetés, az elkeseredettség és a mértéktelen szeretetéhség egyszerre.

A látszat ellenére ez egy összetett és nem is olyan könnyű darab, tele filmes utalásokkal, amely éppúgy szól az anyává válásról, az önmagunk kereséséről, mint az emberi kapcsolatok változásairól. Legfőképp persze arról, mit is jelent a legszebb dolog, ami valaha történhet velünk, aminek/akinek az érkezésére lehetetlen felkészülni.