Kritika: Hatalom(?)gyakorlás(!) (Oliver Hirschbiegel: A kísérlet, 2001)

Na, akkor mostantól nincs semmiféle megkülönböztetés: mindenki kék! ― mondta az iskolabusz sofőrje. ― Tessék felszállni a buszra! Világoskékek előre, sötétkékek hátra!

A fenti vicc poénjának átéreztetésére, vagyis annak vizsgálatára, hogy milyen megkülönböztetettnek lenni (előnyösen és hátrányosan egyaránt) számos kísérlet született. Jane Elliott az 1968-as hírhedt kísérletében szemszín alapján választotta ketté osztályát. A kék szeműek voltak a felsőbbrendűek, a barna szeműek az alacsonyabb rendűek. A gyerekek viselkedése kategóriájuknak megfelelően változni kezdett. A felsőbbrendűek lealacsonyítóak és bántóak voltak alacsonyabb rendűnek kikiáltott társaikkal szemben. Majd a nap második felében fordult a kocka, a tanárnő tévesnek titulálta a korábbi tézist, és megfordította az állítást, aminek hatására a barna szeműek revansot vettek a kék szemű gyerekeken.

A kísérlet című film azon az 1971-ben végzett stanfordi börtönkísérleten alapul, amelyben 24 pszichológiailag alkalmasnak ítélt férfit, véletlenszerűen két csoportra osztottak: rabokra és őrökre. Az utóbbiak feladatkörébe tartozott az egyetem alagsorában kialakított börtön zavartalan működtetése, egyetlen kikötéssel: tilos volt az erőszak alkalmazása. Philip Zimbardo (a kísérlet vezetője) saját bevallása szerint maga is annyira beleélte magát a börtönigazgató szerepébe, hogy a rabok által tervezett kitörés idejére át akarta őket szállíttatni egy valódi börtönbe. Miután a felkérést visszautasították, felháborodott, hogy mennyire rossz az együttműködés a büntetés-végrehajtási intézetek között. A kísérlet eredményei azt bizonyították, hogy az ember viselkedését a körülmények és az adott szituáció sokkal inkább meghatározzák, mint a személyiségjegyek. Továbbá cselekedeteinket jelentősen befolyásolja, ha van egy azokat legitimáló hatalom vagy háttér. Az alany tulajdonképpen mentesítve érezheti magát a tetteiért való felelősségvállalás alól. Az eredetileg két hetesre tervezett kutatást hat nap után fel kellett függeszteni, mert a rabok emocionális zavar jeleit mutatták, és a helyzet kontrollálhatatlanná vált.

Kép forrása: Port.hu

Hirschbiegel ezt a szituációt gondolta kicsit tovább. Az ő verziójában nem vetnek véget időben a tesztnek, így olyan dolgok történnek (túl a valós események pontos ábrázolásán), amik nagyon is valószerűek. A rendező kellő mértékletességgel adagolja a konfliktus- és indulatkezelési problémák felszínre kerülését és elharapózását. A kezdeti verbális erőszak totális káoszba torkollik.

A konfliktus tulajdonképpen két férfi: az őr, Berus (Justus von Dohnanyi) és a rab, Tarek (Moritz Bleibtreu) között feszül, akik csoportjaik önkényes vezetőivé avatják magukat. A történet szépen bontja ki a karakterüket és a kiosztott szerepük miatt bekövetkező változásokat. Tarek a lázadó fiatal, aki épp ott talál be a kisebbségi komplexussal küszködő Berusnál, ahol kell. Meg is lesz az eredménye. Az akcióért az összes rab megbűnhődik. Tarek újságíróként cikket készül írni a bent átélt élményeiről. Hogy kissé felpörgesse az eseményeket, a második napon börtönlázadást provokál. Mivel az erőszak tilos, amihez kezdetben tartják is magukat az újdonsült smasszerek, remek alkalom adódik az emberi kreativitás kiaknázására. A foglárok egy pillanatra sem esnek ki új szerepükből, kizárják a korábbi civil életüket és túlórát vállalnak a feladat sikerre vitelének érdekében. Hogy megmutassák, ki az úr a háznál, a rabok számára a megalázás és a lelki terror válogatott módszereinek tárházát vonultatják fel. Ebbe beletartozik a ruhák elkobzása, a kopaszra nyírás, feladatkörüket pedig sűrű fekvőtámaszokkal és a körömmel való vécépucolással színesítik. A hatalmi pozíció az őrökben, különösen Berusban olyan elfojtott indulatokat és agressziót szabadít fel, ami megfosztja őt emberi mivoltától. (A Berust alakító Dohnanyi remekel a negatív főhős bőrében.) Miután a fegyőrök kifogynak a leleményes ötletekből, fittyet hányva az őket figyelő kamerákra, a fizikai erőszakot is bevetik, ami halálos áldozatokat is követel. A hatalom birtokosainak kontrollvesztése abszolút hitelesen van ábrázolva, amivel a rendező egyúttal a német múlttal való szembenézésre is lehetőséget teremt. (Hirschbiegel következő nagyjátékfilmje: A bukás – Hitler utolsó napjai (2004) szintén náci múltra fókuszál.) A Berusból fokozatosan előtörő szociopata attitűd, olyan méreteket ölt, hogy hatalmát már a szimulált börtön keretin kívül is érvényesíteni próbálja (Tarek látogatóját is bezárja).

A film azt mutatja meg, milyen könnyen eltörlődhetnek a társadalmi-, morális- és etikai normák egy izolált környezetben. Az ember a ráruházott hatalmával könnyen visszaél, és új törvényeket hoz a saját szabályai szerint. A résztvevők a történet végén realitásérzéküket elvesztett őrültként kergetőznek az egyetemen. A kísérlet vezetői pedig saját bőrükön is megtapasztalhatják, hogyan lehet pár nap leforgása alatt átlagosnak tűnő figurákból a legelvetemültebb oldalukat előhívni. A film és a valós események is arról tanúskodnak, hogy nem érdemes feszegeti a határokat, még a tudomány érdekében/nevében, laboratóriumi körülmények között sem. Hiszen ahogy azt a kísérlet bizonyítja, az embernél nincs kegyetlenebb állat a Földön. Az Elvis imitátorokat pedig célszerű jó messzire elkerülni!