James Wan rendező az Insidious első részével bizonyította, hogy eredetiséggel ugyan nehezen vádolható, de kétségtelenül ért az atmoszféra teremtéshez, tudja, mivel hozhatja a frászt sokat látott közönségére. A film működött, annak ellenére, hogy fináléja a misztikum felesleges túlmagyarázása, és a túlvilág fapados megjelenítésének (köd+sötétség+falfehérre sminkelt színészek) okán meglehetősen esetlenre, néhol megmosolyogtatóan együgyűre sikeredett. Következő munkája, a horrorklisék sorozatát újrahasznosító The Conjuring hatásosan fejlesztette tovább ezt a vonalat, egyedi hanggal ugyan továbbra sem rendelkezett, a rémületkeltést viszont professzionálisan (sőt, mondhatni steril precizitással) művelte. A fanyalgók már ekkor megállapíthatták, hogy Wan leginkább marketingesként alkot maradandót, rendezői kézjegy helyett hidegvérrel kimódolt ijesztgetésekben jeleskedik, azt azonban pontosan tudja, miként lehet egyetlen filmmel megalapozni egy jövőbeni franchise-t. Tulajdonképpen nincs is különösebb bajom ezzel, a filmgyártás nyilvánvalóan iparág, termékekkel, melyek a fogyasztói igények felmérése után azok kielégítésére kell, hogy törekedjenek. A The Conjuring komoly bevételi sikerei világosan mutatják, hogy ezek az igények tökéletesen kielégítésre kerültek, a horror továbbra is számíthat a nézők figyelmére, a gondok akkor kezdődnek, mikor a film erényei többé nem képesek palástolni, hogy távolról sem műalkotással, csak egy lelketlen, nyerészkedési szándékból konstruált pénzverdével van dolgunk.
Stephen King (ő később is előkerül) Tortúra című remeklésének Annie Wilkes-e nehezményezi, mikor kedvenc sorozatának főszereplőjét egy epizód végén az alkotók a halálba taszítják, majd a következő részben megváltoztatják a befejezést, csak hogy a széria tovább haladhasson. Annie fel van háborodva, amiért átverték, hiszen mindenki világosan láthatta, hogy a szereplő elhalálozott, miféle mocskos húzás az, hogy egyszerűen feltámasztják, mintha mi sem történt volna. Az Insidious lezárása a maga módján igen hatásosra sikeredett, csakhogy úgy, abban a formában nehezen lett volna folytatható. Semmi baj, gondolhatta Wan, az a lezárás tulajdonképpen kétértelmű, tegyünk úgy, mintha nem egészen az történt volna, amire a nézők gondoltak. Picit megvariáljuk a jelenetet, más oldalról közelítünk felé, és tessék: zavartalanul folytatódhat a rémüldözés. Hát, nem egészen.
A kísértetjárás rejtélyei óhatatlanul elveszítik misztikumukat, ha túlmagyarázzuk őket. A Gonosz addig igazán félelmetes, míg jelenléte csak sejthető, abban a pillanatban, hogy alakot ölt, könnyen nevetségessé válhat. Az első epizódban is gyermeteg együgyűséggel ábrázolt síron túli világ most még inkább kiemelt szerephez jut, hőseink ide-oda rohangálnak a valóságok között, szabályok közé kényszerítik a megismerhetetlent, ily módon kiölve belőle mindent, ami félelmetes. Ezek a szabályok ráadásul kizárólag a forgatókönyv fordulatainak előrelendítését szolgálják, az írók kényük-kedvük szerint alakítgatják őket, a logika és ésszerűség beáldozásra kerül a minél csavarosabb történet érdekében. Az események több szálon futnak, fárasztóan túlbonyolítottak, és minden kikényszerített sokkeffekt ellenére tökéletesen érdektelenek. Van egy bizonyos határ, amin túl már csak unottan legyintesz, ha egy szereplő sokadjára mondja rémülettől kikerekedő szemekkel, hogy: "Van valaki a hátad mögött". A film nem egy ponton önmaga paródiáját nyújtja, a drámaiság röhejességégbe, az iszonyat nevetségességbe fullad. Lopni lehet jó ízléssel, visszafogottan, és vérlázító pofátlansággal is: a fináléban Patrick Wilson konkrétan Jack Torrance-t alakítja, nem lepődtem volna meg, ha elsüt egy "Here's Johnny!"-t is. Az előzményben komikus mellékszereplőkként feltűnő, paranormális jelenségeket kutató páros kis híján főszereplővé avanzsál, ráadásul erősen úgy tűnik, hogy a franchise ezentúl rájuk, illetve a szellemként velük tartó Elise karakterére fókuszál majd: ha így történik, távol maradásom a továbbiaktól teljes mértékben garantált.
A film legnagyobb bűne, hogy leleplezve Wan kártékony ténykedését, sablonos eszköztárát, utólag is hitelteleníti korábbi filmjeinek kétségtelen pozitívumait. Ez az ember nem szerelmese, pusztán kizsákmányolója a horrornak, cinikus élősködője a műfajnak, ami kitermelte. Az Insidious 2 komolyan vehetetlenné, vásári mutatvánnyá silányítja az elemeket, amik miatt annyira lehet szeretni egy horror-t, ennél pedig nem nagyon létezik súlyosabb vétek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése