Kritika: Hatalom(?)gyakorlás(!) (Oliver Hirschbiegel: A kísérlet, 2001)

Na, akkor mostantól nincs semmiféle megkülönböztetés: mindenki kék! ― mondta az iskolabusz sofőrje. ― Tessék felszállni a buszra! Világoskékek előre, sötétkékek hátra!

A fenti vicc poénjának átéreztetésére, vagyis annak vizsgálatára, hogy milyen megkülönböztetettnek lenni (előnyösen és hátrányosan egyaránt) számos kísérlet született. Jane Elliott az 1968-as hírhedt kísérletében szemszín alapján választotta ketté osztályát. A kék szeműek voltak a felsőbbrendűek, a barna szeműek az alacsonyabb rendűek. A gyerekek viselkedése kategóriájuknak megfelelően változni kezdett. A felsőbbrendűek lealacsonyítóak és bántóak voltak alacsonyabb rendűnek kikiáltott társaikkal szemben. Majd a nap második felében fordult a kocka, a tanárnő tévesnek titulálta a korábbi tézist, és megfordította az állítást, aminek hatására a barna szeműek revansot vettek a kék szemű gyerekeken.

A kísérlet című film azon az 1971-ben végzett stanfordi börtönkísérleten alapul, amelyben 24 pszichológiailag alkalmasnak ítélt férfit, véletlenszerűen két csoportra osztottak: rabokra és őrökre. Az utóbbiak feladatkörébe tartozott az egyetem alagsorában kialakított börtön zavartalan működtetése, egyetlen kikötéssel: tilos volt az erőszak alkalmazása. Philip Zimbardo (a kísérlet vezetője) saját bevallása szerint maga is annyira beleélte magát a börtönigazgató szerepébe, hogy a rabok által tervezett kitörés idejére át akarta őket szállíttatni egy valódi börtönbe. Miután a felkérést visszautasították, felháborodott, hogy mennyire rossz az együttműködés a büntetés-végrehajtási intézetek között. A kísérlet eredményei azt bizonyították, hogy az ember viselkedését a körülmények és az adott szituáció sokkal inkább meghatározzák, mint a személyiségjegyek. Továbbá cselekedeteinket jelentősen befolyásolja, ha van egy azokat legitimáló hatalom vagy háttér. Az alany tulajdonképpen mentesítve érezheti magát a tetteiért való felelősségvállalás alól. Az eredetileg két hetesre tervezett kutatást hat nap után fel kellett függeszteni, mert a rabok emocionális zavar jeleit mutatták, és a helyzet kontrollálhatatlanná vált.

Kép forrása: Port.hu

Hirschbiegel ezt a szituációt gondolta kicsit tovább. Az ő verziójában nem vetnek véget időben a tesztnek, így olyan dolgok történnek (túl a valós események pontos ábrázolásán), amik nagyon is valószerűek. A rendező kellő mértékletességgel adagolja a konfliktus- és indulatkezelési problémák felszínre kerülését és elharapózását. A kezdeti verbális erőszak totális káoszba torkollik.

A konfliktus tulajdonképpen két férfi: az őr, Berus (Justus von Dohnanyi) és a rab, Tarek (Moritz Bleibtreu) között feszül, akik csoportjaik önkényes vezetőivé avatják magukat. A történet szépen bontja ki a karakterüket és a kiosztott szerepük miatt bekövetkező változásokat. Tarek a lázadó fiatal, aki épp ott talál be a kisebbségi komplexussal küszködő Berusnál, ahol kell. Meg is lesz az eredménye. Az akcióért az összes rab megbűnhődik. Tarek újságíróként cikket készül írni a bent átélt élményeiről. Hogy kissé felpörgesse az eseményeket, a második napon börtönlázadást provokál. Mivel az erőszak tilos, amihez kezdetben tartják is magukat az újdonsült smasszerek, remek alkalom adódik az emberi kreativitás kiaknázására. A foglárok egy pillanatra sem esnek ki új szerepükből, kizárják a korábbi civil életüket és túlórát vállalnak a feladat sikerre vitelének érdekében. Hogy megmutassák, ki az úr a háznál, a rabok számára a megalázás és a lelki terror válogatott módszereinek tárházát vonultatják fel. Ebbe beletartozik a ruhák elkobzása, a kopaszra nyírás, feladatkörüket pedig sűrű fekvőtámaszokkal és a körömmel való vécépucolással színesítik. A hatalmi pozíció az őrökben, különösen Berusban olyan elfojtott indulatokat és agressziót szabadít fel, ami megfosztja őt emberi mivoltától. (A Berust alakító Dohnanyi remekel a negatív főhős bőrében.) Miután a fegyőrök kifogynak a leleményes ötletekből, fittyet hányva az őket figyelő kamerákra, a fizikai erőszakot is bevetik, ami halálos áldozatokat is követel. A hatalom birtokosainak kontrollvesztése abszolút hitelesen van ábrázolva, amivel a rendező egyúttal a német múlttal való szembenézésre is lehetőséget teremt. (Hirschbiegel következő nagyjátékfilmje: A bukás – Hitler utolsó napjai (2004) szintén náci múltra fókuszál.) A Berusból fokozatosan előtörő szociopata attitűd, olyan méreteket ölt, hogy hatalmát már a szimulált börtön keretin kívül is érvényesíteni próbálja (Tarek látogatóját is bezárja).

A film azt mutatja meg, milyen könnyen eltörlődhetnek a társadalmi-, morális- és etikai normák egy izolált környezetben. Az ember a ráruházott hatalmával könnyen visszaél, és új törvényeket hoz a saját szabályai szerint. A résztvevők a történet végén realitásérzéküket elvesztett őrültként kergetőznek az egyetemen. A kísérlet vezetői pedig saját bőrükön is megtapasztalhatják, hogyan lehet pár nap leforgása alatt átlagosnak tűnő figurákból a legelvetemültebb oldalukat előhívni. A film és a valós események is arról tanúskodnak, hogy nem érdemes feszegeti a határokat, még a tudomány érdekében/nevében, laboratóriumi körülmények között sem. Hiszen ahogy azt a kísérlet bizonyítja, az embernél nincs kegyetlenebb állat a Földön. Az Elvis imitátorokat pedig célszerű jó messzire elkerülni!

Punx Not Dead - Monty Python Repülő Cirkusza

Graham Chapman halála után, a Monty Python csoport feloszlásakor Eric Idle úgy nyilatkozott: "Csak akkor állunk ismét össze, ha Graham visszatér a halálból. Egyelőre tárgyalásokat folytatunk az ügynökével." Nos, a tárgyalások a jelek szerint véget értek, a csapat bejelentette a - pár fellépés erejéig tartó - visszatérést, a legendásan legendás legendák pedig a rájuk jellemző őszinteséggel egy percig sem titkolták: az egész felhajtást leginkább az indokolja, hogy szükségük van a pénzre. Kétségkívül üdvözlendő, hogy kókuszdió-patadobogás kíséretében visszacsörtetnek a köztudatba, bár valójában a mai napig nem koptak ki onnan: a tagok olyan bőséges és szerteágazó tevékenységlistával rendelkeznek, amit lehetetlen egy bejegyzés keretein belül hiánytalanul prezentálni. Eric Idle leginkább dalszerzőként aktív, az általa írt, a csoport, hazánkban Gyalog-Galopp címen futó klasszikusát alapul vevő Spamalot musical szakadatlan sikerrel fut a világ színpadain, Terry Jones könyveket ír és történelmi témájú dokumentumfilmeket készít, John Cleese szinkronizál, producerkedik, és időnként kétes értékű hollywoodi filmek fényét emeli jelenlétével, Michael Palin egyedülállóan szórakoztató úti filmekben szerepel és gyerekkönyveket ír, a sorozat szürreális animációs betétjeiért felelős Terry Gilliam rendezői munkásságát (Brazil, 12 Majom) pedig remélem, senkinek sem kell bővebben bemutatnom. Hogy a hosszú kihagyás után hamarosan megvalósuló reunió mennyiben marad hű a csoport eredeti céljaihoz, legyen a jövő zenéje, maradjunk annyiban, hogy boritékolhatóan remekül fogunk szórakozni. 

A Monty Python Repülő Cirkusza olyan teljesítmény, jelenség nem csak a televíziózás, de a szórakoztatóipar egyetemes történetében is, amire a "megismételhetetlen", "ikonikus", "páratlan", "egyedülálló" jelzők is kevésnek, ha nem egyenesen sértésnek bizonyulnak. Esély sincs rá, hogy akár csak hozzá hasonló produktumhoz lehessen szerencsénk a jövőben, létrejötte (ha megbocsátotok a fellengzősségért), pucér angyalkák rózsaszín fenekéből meredező harsonák dallamaival aláfestett Brian-i csoda. 

Vegyük csak az alapszerkezetet: az epizódok külön álló szkeccsenként is teljes értékű mozaikokból épülnek fel, melyeket csak nagy ritkán köt össze valamiféle szervező elv, vagy dramaturgiai vezérfonal. A jelenetek gyakran figyelmeztetés nélkül szakadnak félbe, a színészek egyszerűen beleunnak szerepük eljátszásába, a szerzőnél (aki természetes saját maguk) reklamálnak jobb szövegért, vagy mondat közben besétálnak egy ajtón, melynek túloldalán már egy másik jelenet helyszínén találják magukat, sőt, az sem ritka, hogy a felháborodott nézők levelei vetnek véget a mókának. Egy pillanatig se higgyük azonban, hogy mindez nincs a legapróbb részletekig kitalálva. Kontrollált káosz, precíz anarchia végeredménye, amit láthatunk, alkotói attitűd, nem pedig esetleges poénkodás. 

Vagy de. 

Igazság szerint fogalmunk sem lehet, milyen körülmények között születtek a szkeccsek, lehetetlen eldönteni, az utólagosan hibátlanul felépítettnek tűnő jelenetek mekkora részét teszik ki a rögtönzések, az viszont vitán felül áll, hogy a véletlennek igen-igen szerencsés összejátszására van szükség ilyen jelentős alkotói életmű egyenletes színvonalának fenntartásához. Mert a színvonal kérem szépen egyenletes, csak kiemelkedő pillanatai vannak, hullámvölgyei soha. Aki a sorozat egyes részeit fárasztónak, netán erőltetettnek nevezi, magában keresse a hibát: arról nem Pythonék tehetnek, ha zsenijük nagy dózisban történő adagolása heveny agyzsibbadást okoz a befogadónál. 

Szürrealizmus és dadaizmus: leginkább művészettörténeti fogalmakkal határozhatjuk meg a világot, melyben hőseink mozognak. A brutalitás itt ugyanúgy része a komikumnak, mint a nyárspolgári értékrend kompromisszummentes ostorozása, a gyomorforgató altesti humor (na nem adamsandler-i értelemben), vagy az érinthetetlennek hitt tabutémák (kannibalizmus, különböző szexuális perverziók) teljes természetességgel történő elővezetése. Az élelmes temetkezési vállalkozó a költségeket sokalló gyászolónak felajánlja, hogy elhunyt édesanyja testét akár el is fogyaszthatja, majd belehányhatja a sírgödörbe: itt kőkeményen Samuel Beckett drámáinak sivár univerzumában járunk, ez maga a zsigeri polgárpukkasztás, egzisztencialista, nihilista röhej. És punk. De olyan tökös, amiért Sid Vicious is kezet csókolt volna, ha önérzete engedi. John Lennon sem csókolt kezet, csak kijelentette, hogy valójában sokkal szívesebben lett volna a Monty Python tagja, mint a Beatles-é. A Beatles pedig ugye népszerűbb volt, mint Jézus, tehát a Monty Python... de ebbe most inkább ne menjünk bele.

Szokás angol humorként emlegetni a csoport vicceit, aminél csak az nagyobb tévedés, mikor a körúti gyrosost török étkezdének tituláljuk. Nincs olyan, hogy angol humor, pláne nem Pythonék humora, a később zajos sikert arató sorozatot kezdetben ugyanolyan értetlenkedés övezte saját hazájában, mint bárhol máshol a világban. Python-humor van, ami rekonstruálhatatlan, elég csak az egyébként dicséretesen lelkes, a csoport magyarországi ismertségében elévülhetetlen érdemeket szerző Galla Miklós Holló Színházára gondolnunk: vicces, vicces, na de korántsem annyira, mint az eredeti. 

Mert olyan soha nem lesz újra. Nem is kell, hogy legyen: vannak értékek, amik megismételhetetlenségük okán válnak igazán maradandóvá. A Monty Python csoport tagjai úgy voltak képesek új szintre emelni a szórakoztatás mesterségét, hogy közben saját maguk is kiválóan mulattak, magasról tettek a nézői elvárásokra, és pont ezzel tették maradéktalanul boldoggá közönségüket. A (nem csak) művészi szabadságnak olyan foka ez, amiről a legtöbben csak álmodhatunk. 

Hála és köszönet, amiért utat mutattak.

 

(Videó szándékosan nem szerepel a cikkben: nem kívántam önkényesen kiválasztani egyet-kettőt a gigászi termésből: tessék bátran utána menni, ha eddig valami érthetetlen okból esetleg nem tettétek volna meg.) 

Tisztességes magyar ember nem néz magyar filmet

Fenti kijelentés súlyos ugyan, de kétségtelenül igaz: ez legutóbb A nagy füzet és az Isteni Műszak totális érdektelenségbe fulladt bemutatója kapcsán nyert igazolást. Az okok számosak, és sajnálatos módon meglehetősen világosak is. A magyar film jelenleg olyan kilátástalan helyzetben tengődik, ami méltatlan nem csak a fim készítőkre, de a teljes magyar társadalomra nézve is. Ha valakiben minimális érzékenység mutatkozik a téma kapcsán, legszívesebben zokogva üvöltené bánatát az égre. Érdemes elolvasni a hozzászólásokat egy hazai gyártású premierfilm kapcsán: a legvisszafogottabb, alapvetően még csak nem is támadó hangvételű kommentek is arról szólnak, írójukban fel sem merül annak szándéka, hogy beüljön a filmre. A emberek bizalmatlanok, ami elnézve a közelmúlt termésének nagy részét, némiképp indokoltnak is tűnhet, arra a mértékű közönyre azonban, ami a nézők körében mára kialakult, egy-egy nívótlan alkotás nem adhat megfelelő magyarázatot. A legszomorúbb, hogy ez a közöny a legtöbbek számára természetesnek tűnik: csak nagyon kevesen gondolják, hogy az üggyel lehet, kell érdemben foglalkozni. Pedig kell. Egyenesen muszáj.

Felmérhetetlenül nagy a felelőssége a helyzet kialakulásában azoknak a lelketlen, morális gátakat nem ismerő, cinikus iparosoknak, akik kizárólag a nyerészkedés nyilvánvaló szándékával készítenek ostoba, humortalan, szánni valóan közönséges "vígjátékokat", melyek egy része egykor minőségi filmek borzasztó remake-je, jó érzésű ember számára tolerálhatatlan hulladék. Ez a trend mára visszaszorulni látszik, ám ne legyenek kétségeink: mindig lesznek emberek, akik pozíciójuk, kapcsolatrendszerük segítségével minden tehetségtelenségüket arra használják, hogy tovább mélyítsék a magyar film sötét sírgödrét. Konkrét személyeket szándékosan nem említek, aki ebben az országban él, óhatatlanul  találkozott már velük, nem szeretnék abba a bűnbe esni, hogy valaki esetleg ezen sorok olvasása után jegyezze meg nevüket. Felháborító és egyben elkeserítő, ahogy ezek az emberek önös érdekeiktől vezérelve lehetetlenítik el a figyelemre érdemes alkotásokat is, miközben a bevételek semmilyen szinten nem indokolják tevékenységüket: egy akkora foscunamit (elnézést az indulatokért), mint a Kis Vuk, vagy a Szuperbojz, nem lehet leerőltetni azon nézők torkán, akik látással, hallással, vagy bármilyen, befogadásra alkalmas érzékszervvel rendelkeznek. Így a "filmekbe" ölt pénzek kizárólag az "alkotókat" gazdagítják, megtérülni soha nem fognak, szerencsétlen néző pedig nem érti, mivel szolgált rá a sorsára. Az, hogy egyébként kétségtelenül tehetséges színészeink asszisztálni kénytelenek minden hasonló borzalomhoz, csupán a filmszakma helyzetét, nem remek színészeink erkölcsi tartását modellezi.

A közöny lehetséges indokai között kiemelt helyen szerepel az egyszerű tény, hogy a mozijegy drága. A magyar ember ritkán vállal kockázatot, annyiszor csalódott már a hazai termékekben, hogy inkább egy hollywoodi blockbusternek szavaz bizalmat, ha már szórakozni akar. Ez azonban csak akkor lehetne megfelelő indok, ha hollywoodból arányait tekintve nem ugyanannyi kétes minőségű, jellegtelen fércmunka kerülne a mozikba, semmiképpen nem állítható ugyanis, hogy egy sztárokkal telezsúfolt nagyköltségvetésű film automatikusan garantálná az élvezhetőséget. Mi, magyarok azonban valami érthetetlen okból lényegesen elnézőbbek vagyunk egy amerikai filmmel, mint saját gyártású munkáinkkal. A nézők egy hollywoodi film megtekintése után nem szívesen vallják be, hogy át lettek verve, mintha az álomgyárból érkező alkotásokról nem illene kimondani, hogy rosszul sikerültek. 

Tényszerűen kijelenthető az is, hogy nem készülnek valódi zsánerfilmek hazánkban. Gigor Attila kiváló A nyomozó-ja nagyjából egyedüliként kénytelen képviselni a valamirevaló magyar krimiket, ám szigorúan zsánerfilmnek az sem tekinthető, legutoljára András Ferenc Dögkeselyű című munkája pályázott sikerrel erre a posztra, ami, akárhogy nézzük is, 1982-ben (!!!) került bemutatásra. Nem vagyok hajlandó elfogadni, de még meggondolni sem, hogy ez a helyzet akár minimális szinten normális lenne. Kétségtelen, hogy ebben maga a filmszakma is hibás, nem lehet nem észrevenni a lenézést, ami a műfaji filmeket övezi, miközben bizonyítható, hogy valóban szórakoztató krimit, ne adj isten horrort rendezni korántsem lebecsülendő teljesítmény, egyáltalán nem olyan egyszerű, amilyennek látszik. Apropó, horror: tegye fel a kezét, aki tud mondani egyetlen ilyen műfajú magyar filmet (a Kis Vuk nem ér). Na ugye. Az, hogy a horror, mint műfaj eleve nem örvend népszerűségnek a lakosság körében, valószínűleg annak is köszönhető, hogy egy ilyen mély depresszióban szenvedő nép nem akar rettegni a moziban, örül, ha pár órára megfeledkezhet gondjairól, mégis érthetetlen, hogy a magyar alkotók ilyen konzekvensen tartják távol magukat tőle. Pedig ez az a műfaj, amihez csak ötletek, kreativitás és bátorság szükségeltetik, nagy költségvetést, drága látványelemeket nem igényel.

Alkotó emberekből nincs hiány országunkban. Színészeinkre vitán felül nem lehet panasz, rendezőink között szintén találni kiemelkedő tehetségeket, a filmkészítés egyéb, kevésbé frekventált területein tevékenykedő szakembereink (sminkesek, díszlettervezők, világosítók, operatőrök) munkabírása és hozzáértése nemzetközi szinten köztudott és respektált. A többszörös fesztiváldíjas A vizsga ékesen példázza, mennyire fontos része a filmeknek a jó forgatókönyv, Köbli Norbert írói teljesítménye nem csak a hazai, de világviszonylatban is jelentős, ezen a területen is tudunk tehát minőséget nyújtani. A hiba leginkább abban keresendő, hogy ezek a teljesítmények visszhang nélkül maradnak, a lakosság figyelmen kívül hagyja a kétségtelen pozitívumokat, és rengeteg szórakoztató, ha nem is tökéletes hazai film után is meggyőződése, hogy a magyar filmgyártás kizárólag pocsék eredményekre képes. Finoman szólva felelőtlen hozzáállásnak gondolom ezt, főleg, mivel az ilyen véleményeket hangoztató emberek kivétel nélkül azzal kezdik érvelésüket, hogy évek óta nem néznek magyar filmet. Kérdem én, ha ez így van, mi jogon mondanak véleményt róla?

A magyarországi helyzetet jól mutatja, hogy nagyítóval kell keresgélni az olyanokat, akik látták A vizsgá-t, jellemzően ők sem moziban, hanem ingyenesen elérhető formában. A mára kétségtelenül kultstátuszra szert tevő Üvegtigris szintén akkor vált népszerűvé, mikor bemutatta egy kereskedelmi csatorna. Mi a megoldás? Ingyenes filmvetítések? Nyilván nem. 

Teljes szemléletváltás szükségeltetne, hogy a helyzet megváltozhasson. A nemzet tagjainak ideje lenne felismerniük, hogy a filmgyártás a kultúra egyik legfontosabb prezentálója, egy országot mindenestül jellemez filmipara (vagy annak hiánya). A Kontroll-t nézve egy külföldi pozitívabb, teljesebb képet kap országunkról, mintha azt látja, hogy a magyarok (ismét elnézést az indulatért) le se szarják saját filmgyártásukat.

Ha képtelenek vagyunk saját alkotásainkra büszkeséggel, szeretettel tekinteni, nem várhatjuk el, hogy a filmiparban dolgozók folyamatos, hiábavaló erőfeszítéseket tegyenek szórakoztatásunkra. Mert a filmnézés szórakozás. Nem kötelesség, nem kíván erőfeszítést, csupán a figyelmünket kéri. Annyit pedig bárki megadhat neki. Megérdemli.

Ajánló: John Hillcoat: Az út (The Road, 2009)

Kép forrása: Filmkocka.hu

Az Apa (Viggo Mortensen) és a Fiú (Kodi Smit-McPhee) a Világot sújtó kataklizmát követően útnak indulnak a semmibe. Az életben maradtak többségéből finoman szólva kiveszett az emberbaráti szeretet: gyakorlatilag mindenki rabló és/vagy kannibál. Nincsenek hófehér fogsorok, csak kilátszó bordák és koszos körömök. Mocsok és hideg. És szürkeség. Végtelen szürkeség.

A bibliai utalásokkal teli posztapokaliptikus dráma azon kevés filmek egyike, amely tökéletesen eltalálta, és átérezhetővé tette azt a fájdalmasan nyomasztó atmoszférát, amit a képi világával megteremtett.

Cormac McCarthy azonos című regényének filmváltozatát ma (nov. 17.) 22:45-től vetíti az M1.

A Fenevad szabad - Eden Lake

A közvélekedéssel ellentétben a kritikus (esetemben a kritikát író lelkes amatőr) nem elkötelezett mazochista: nem direkt néz rossz filmeket, hogy utána dühtől fröcsögő sorok gépelésével küldhesse a tárgyalt munka alkotóit oda, ahová szerinte valók. Rossz filmről véleményt írni kellemetlen érzés, a düh kinyilvánítása nem feszültséglevezető, sokkal inkább idegőrlő folyamat. Az ember, ha már kritikaírásra adja a fejét, jó eséllyel filmrajongó, így az okoz neki örömet, ha pozitív hatások érik mozizás közben. Külön kategóriát alkotnak azok a mozgóképek, melyek kétségkívül értéket képviselnek, alkotóik szándékai tisztán kivehetők, a koncepció világos, ráadásul maradéktalanul célba is ér, a végtermékre azonban pusztán gondolni is kellemetlen. Ezek azok a filmek, amiket ökölbe rándult kézzel, összeszorított fogakkal nézel végig, ha tehetnéd, fölugranál a székből, és káromkodva borogatnád fel a bútorokat magad körül, de nem teheted: az alkotás lebilincsel, szögesdróttal rögzít a székhez, beeszi magát a húsodba, és napokig nem ereszt, nincs hová bújni előle, mert tudod, hogy minden kockája színigaz. 

A fiatal, szimpatikus pár (Kelly Reilly és Michael Fassbender) egy elhagyatott bányatóhoz utazik, hogy együtt töltsék a hétvégét: az óvónőként dolgozó lány csak pár kellemes napra számít barátjával, a fiúnak azonban komolyabb tervei vannak: lánykérésre készül. Baljós előjelek ugyan akadnak, a helyi populáció finoman szólva nem szívleli az idegeneket, ők azonban elhatározzák, hogy nem törődnek semmivel, igyekeznek élvezni egymás társaságát. Mikor a helybéli kamaszok első pillantásra csak mérsékelten veszélyesnek látszó tagjai módszeresen nekilátnak, hogy tönkretegyék a meghitt pillanatokat, még egyik fél sem sejtheti, hogy az édeni környezet mélyén maga a feneketlen, vérgőzös Pokol leselkedik, amit egyszerűen úgy is nevezhetünk: emberi természet. 

Az Eden Lake végtelenül kegyetlen film. Az egészen hétköznapi szituációból, pitiáner sérelmekből kibomló, az erdőt vérmocskos mészárszékké változtató cselekmény nyílegyenes és következetes, minden elemével azon munkálkodik, hogy nézőjét a legkínzóbb lelkiállapotokba hajszolja. Frusztrált düh és kilátástalanság izzik minden képkockáján, a legdurvább torture porn-okon edződött horrorrajongót is elemi erővel teperi le, mert itt nem holmi maszkos rém fenyegeti a főszereplőket, semmi természetfeletti elemmel nem találkozunk. Minden, ami előttünk zajlik, zsigeri módon realisztikus, a végletekig csupaszítva valóságos. Az alkotók nem engedélyezik számunkra az elvonatkoztatás kényelmes pozícióját, egy pillanatra sem lélegezhetünk fel, nem hihetjük, hogy amit látunk, hatásvadász, öncélú rémisztgetés. Iróniának vagy fekete humornak az esélye sem merül fel, főszereplőinket nem felelőtlenségük, vagy könnyelműségük sodorja egyre szörnyűségesebb helyzetekbe. A világ egyszerűen kifordul kereteiből, a legyűrhetetlen téboly figyelmeztetés nélkül uralkodik el mindenen. Nyilván el lehet gondolkodni azon, az állatias szintre süllyedt gyerekek mi módon juthattak az érzelemmentességnek arra a fokára, amit bemutatnak nekünk, a lényeg azonban sejthető: a könyörület és empátia korántsem genetikailag kódolt sajátosságok, belénk nevelik őket, akárcsak azt, hogyan kell késsel-villával enni. És nincs kiút, nincs menekvés. Ahogy a cselekmény egy adott pontján elhangzik: "Ezek csak gyerekek". Az Eden Lake kíméletlenül pontos látlelet a bennünk rejtőzködő Fenevadról, ami ott lapul mindannyiunkban, csupán körülményeink és a minket befolyásoló események határozzák meg, mikor szabadul el.

Kétségtelenül hatásos, felkavaró munka, ám pontosan sikerültsége okán nem tudom jó szívvel ajánlani: ha teheted, ne nézd meg, ne is gondolj rá, kerüld messzire, fordítsd el a fejed, hátha úgy sikerül elhinned, hogy veled nem történhet meg.

 

Ajánló: Joel Schumacher: Összeomlás (Falling Down, 1993)

Dugó, forróság, undorító emberek és zaj. William Foster (Michael Douglas) feladja, és gyalog folytatja útját, amit egyre több elé gördülő akadály nehezít meg. Kezébe veszi az irányítást. Kéretlenül ugyan, de rendkívül sajátos igazságosztó szerepet vállal magára. 

Kép forrása: Port.hu

A film ma is aktuális és ütős darab. Könnyen átélhető Foster kiborulása, amikor a hamburger nem akkora, sőt egyáltalán nem úgy néz ki, mint a gyorsétteremi képen látható hatalmas, gusztusos buci. A fogyasztói társadalom kritikáját úgy jeleníti meg Schumacher, hogy az ember bőszen bólogat, persze csak egy darabig, hiszen a főhős azért mégis csak egy pszichopata. Michael Douglas úgy játsza el a figurát, hogy közben szimpatikus lesz, mert együtt tudunk vele érezni. Fenomenális.

Film+, November 8. 22:45

Ajánló: Clint Eastwood: Elcserélt életek (Changeling, 2008)

Clint Eastwood az egyedülálló anya, Christine Collins igaz történetét dolgozza fel.

Egy szombati napon a munkából hazatérve, Collins (Angelina Jolie) nem találja otthon kilenc éves kisfiát. A rendőrség néhány hónap elteltével azzal áll elő, hogy megtalálták a gyereket. Az anya hazaviszi a fiút, pedig sosem látta. Miután többször is kísérletet tesz ennek bizonyítására, elmegyógyintézetbe zárják.

Eastwood zsenialitását tükrözi az a fajta mértékletesség, amitől ez a drámai történet nem fordul giccsbe, egyben hiteles képet ad a '20-as évek Amerikájáról.

Izgalmas és megrendítő film a korrupció, a hatalom hatásmechanizmusáról, fájdalomról és tehetetlenségről.

 A filmet ma (október 27.) 22:35-kor vetíti a TV2.

 Kép forrása: Port.hu